A film megtörtént eseményeken alapul, a feljegyzések szerint száz évvel ezelőtt Japánban egy akita inu több mint kilenc éven keresztül minden áldott nap kiballagott a vasútállomásra, és ott várta gazdáját, aki azonban meghalt, és soha többé nem tért haza. A kitartó eb először Japánban, később világszerte a szeretet és a feltétlen hűség szimbólumává vált, és mindkét szobra valóságos zarándokhellyé vált a turisták számára is. Azonban az etológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a „hűség” és a „szeretet” olyan fogalmak, amelyek emberi viselkedéseket, érzéseket írnak le, és ezek nem egy az egyben képezhetők le az állatok viselkedésére, érzéseire.
– Ráadásul a legendákkal azért is érdemes óvatosan bánni, mert vagy úgy történtek, vagy nem. Nem tudom, milyen dokumentációja van ennek az esetnek, lehet, hogy élt egyszer egy ilyen kivételes kutya, de azt lássuk be, hogy ez a viselkedés nem adaptív. Amit hűségnek nevezünk, a kutya esetében valójában a kötődés, ami természetesen önmagában adaptív, vagyis segíti az állatot a túlélésben, a működésben és adott esetben a szaporodásban. Amit Hacsiko csinált, az viszont ennek a viselkedésnek a félresiklása, ami számunkra, emberek számára rettentő romantikus és megható, azonban a kutya szempontjából nagyon nem jó – hangsúlyozza a szakember.
Kutyakötődés
A hűség emberi fogalom, amit nagyon nehéz lenne természettudományos módszerekkel definiálni, ennek ellenére természetesen tudjuk, mit jelent, és azt is, mi áll mögötte. Ez viszont már nagyon jól vizsgálható tudományos módszerekkel. Ez a fogalom a kötődés. Az ELTE etológiai tanszékén komoly kutatások vizsgálják a kutyák kötődését, mivel ez egy olyan szakterület, amely kiválóan mérhető standard tesztekkel. – A szeretet és a kötődés etológiai szempontból ég és föld – avat be Gácsi Márta. – A kutya is szerethet sok embert, de kötődni ahhoz fog, aki a biztonságot jelenti számára. Mondok egy emberi példát: a gyerekek játszanak a játszótéren, az anyukák meg ülnek a padon. Ha most ide beeresztünk egy nagy fekete kutyát, minden kisgyerek a saját anyukájához fog odarohanni, és elbújni a szoknyája mögött. Tehát ösztönösen ahhoz a személyhez megy oda, akinél védelmet remél egy veszélyes helyzetben. Tulajdonképpen ugyanezt a viselkedést mutatják a kutyák is. Míg például a macskák veszély esetén felmásznak a fára, vagy elszaladnak, a kutyák jellemzően a gazdájukhoz bújnak védelmet keresve.
A tudomány sokáig azon az állásponton volt, hogy a kutyáknak tulajdonított bonyolultabb érzelmek tulajdonképpen csak a saját gazdáik érzelmeinek, gondolatainak a kivetítései.
Azaz az emberek emberszerű gondolkodást, viselkedési elemeket tulajdonítanak az állatoknak – antropomorfizálják őket. Ez a nézet még 20-30 évvel ezelőtt is uralta a tudományos közvélekedést, de ma már pontosan tudjuk, hogy a kutyák – és sok más állatfaj is – igenis képesek lehetnek nemcsak alapérzelmekre, mint a harag vagy a félelem, hanem sokkal bonyolultabbakra is, mint például a féltékenység vagy a bűntudat, legalábbis erre utaló magatartást tanúsítanak – teszi hozzá az etológus.De vajon miért és hogyan alakult ki ez az erős kötelék, szövetség a két faj között? Gácsi Márta úgy fogalmaz: a kutya az egyetlen olyan faj, amit nem valamiféle közvetlen haszonszerzésre háziasítottunk – hogy tejet adjon, megegyük, vagy kocsit húzzon –, hanem pusztán társként csatlakozott az emberekhez. Akkoriban még nem lehetett vele vadászni, mert nem osztozott volna a zsákmányon, és nem terelt csordákat sem, hiszen nem is voltak még háziasított patások. Az viszont nagyon fontos volt, hogy kutyáink ősei beilleszkedjenek az emberi szociális közegbe. Ez nem merült ki abban, hogy a kutyák ne egyék meg a gyerekeket, hanem kiterjedt arra is, hogy figyeljenek ránk, megpróbálják megérteni, mit próbálunk nekik makogni, alkalmazkodjanak a mi életformánkhoz és viselkedésünkhöz. Amelyik egyed nem tudott jól együttműködni az emberrel, az kiszelektálódott.
Függő helyzetben
A szelekció végeredményeképpen leginkább egy kölyökállat viselkedését rögzítették a kutyákban. A kölykök tipikusan kevésbé agresszívak, viszont általában függnek a felnőttektől (szülőktől). – Ebben az esetben az ember tulajdonképpen belehelyezkedett a szülői szerepbe, ezért is vetettük el a régebben sokat hangoztatott dominanciaalapú kutya-ember kapcsolatot, hiszen ennek a kapcsolatnak nem a dominancia a lényege. A kutyák függő helyzetben lévő jószágok. Már régóta nem vadásznak önállóan, nem alakítanak ki falkákat, hanem velünk, emberekkel kapcsolódnak. Ez a függő helyzet pedig előhív egy olyan viselkedést, amit általában szülő-utód viszonylatban értelmez az etológia olyan fajoknál, ahol az utód felnevelése hosszú időt és tanítást igényel. Ráadásul bekövetkezett az a genetikai ugrás, hogy a kutya egész életében nyitott a tanulásra, és egész életében függő helyzetben marad az emberrel. Ilyen szempontból az állatvilágban teljesen egyedi faj.
Az ELTE kutatói azt is vizsgálták, hogy ez a kötődés vajon függ-e a kutya fajtájától, hiszen ismert, hogy vannak olyan tulajdonságok, amelyek egy-egy fajtán belül viszonylag homogének. Például az újfundlandik vízimádók, a golden retrieverek körében nagyon ritka az agresszió, a malinois-k, border collie-k pedig energikusak. A hipotézis az volt, hogy az önálló munkára kitenyésztett fajták, például a kopók, terrierek kevésbé kötődnek, mint az úgynevezett kooperatív fajták, mint a vizsla vagy a juhászkutyák. Azonban a standard helyzetekben kötődés szempontjából nem találtak különbséget a fajták között. Az etológus szerint ennek az állhat a hátterében, hogy míg maga a domesztikáció több tízezer éve kezdődött, azonban a fajtára tenyésztés csak 1-2 ezer éve, és a kiválasztási folyamat sosem irányult a kötődés ellen. Magyarul: a kutya mint faj génjei, tulajdonságai ebből a szempontból sokkal meghatározóbbak, mint az egyes fajták speciális tulajdonságokat hordozó génjei. Egyedi különbségek természetesen vannak, aminek genetikai és nevelésbeli okai egyaránt lehetnek.
Átkötés
A kötődés olyan szempontból sem feltétlenül egyenértékű a hűséggel, hogy a kutyák életük során több emberhez is képesek kötődni. Ez a képességük elsősorban a segítő- és munkakutyák esetében fontos, hiszen ők az életük során több alkalommal is gazdát váltanak. Fel is merült a kérdés, hogy ez mennyire etikus velük szemben, hiszen ezek a kutyák eleve arra vannak ítélve, hogy kötődési kapcsolatot veszítsenek. Az ELTE etológiai tanszékének kutatásai úgy találták, hogy bizonyos fajták könnyebben átkötnek, míg mások nehezebben. – A németjuhászról például közismert, hogy jól bírja a gazdaváltást, de a retrieverek még inkább, ez teszi őket kivételesen alkalmassá például a vakvezető munkára. A munkakutyák eleve jobban át tudnak kötni, mivel őket át lehet vezetni a munkával, amire erős igényük van. Azonban azt is tapasztaltuk, hogy idős korban ez kicsit változik.
Mivel a korosabb kutyák újra egyre erősebben függő helyzetbe kerülnek, hiszen romlik a látásuk, hallásuk, bizonytalanabbá válnak a világban, jobban kapaszkodnak a gazdájukba, így a kötődési viselkedések felerősödnek.
Ezért az idős kutyák átkötése is nehezebben megy, de korántsem lehetetlen. A világon elsőként mi mutattuk ki, hogy már nagyon rövid kapcsolat is ki tud alakítani kötődési viselkedést egy új ember és a kutya között menhelyi kutyák esetében – fogalmaz az eredményeikről Gácsi Márta.
A legenda
Hacsiko, a japán akita 1923. november 10-én jött a világra Odate városában. Hidesaburo Ueno, a tokiói mezőgazdasági egyetem professzora vitte haza a tenyésztőtől, majd nagy gonddal és szeretettel nevelte fel. Igazi családtagként kezelte, a közös sétáknak és az együtt töltött időnek köszönhetően elválaszthatatlan barátokká váltak. Tokió külvárosában éltek, Ueno mindennap vonattal utazott a munkahelyére, Hacsiko pedig annyira ragaszkodott hozzá, hogy reggelente elkísérte őt az állomásra, megnézte, amint felszáll a vonatra, aztán letelepedett a peron közelében, majd türelmesen várakozott. Amikor este végre megérkezett Ueno, boldogan fogadta őt, és együtt sétáltak hazáig. A végzetes nap 1925. május 21. volt, Ueno ekkor sztrókot kapott az egyetemen, és meghalt. Hacsiko aznap hiába várta őt a peronon késő estig, majd miután bezárták az állomás kapuit, csalódottan hazament.
A következő nap, mintha mi sem történt volna, a kutya a megszokott időben elindult az állomásra, majd letelepedett a peron közelében, és késő estig várta a professzor vonatát, majd kapuzáráskor elcsigázva, egyedül ballagott haza. Néhány hét múlva az özvegy elköltözött vidékre, az otthonukat és Hachikót pedig Ueno barátainak, illetve rokonainak felügyeletére bízta. A kutya mindennap kisétált az állomásra, és estig el sem moccant a peron közeléből. Reménykedve várta a gazdáját, hogy aztán sötétedéskor magányosan és csüggedten térjen haza. Ahogy teltek az évek, Hachiko egyre soványabb, gyengébb és betegesebb lett, egyre erőtlenebbül tette meg az utat az állomásig, de nem adta fel. Viselkedése annyira megindította a közösséget, hogy 1934-ben adományokból szobrot emeltek a tiszteletére a vasútállomás mellett. Hachiko 1935-ben szenderült örök álomra, néhány méterre az őt ábrázoló emlékműtől. Azóta a szülővárosában is emeltek egy szobrot az emlékére.