Nehéz megérteni, mitől tart a Fidesz. Az még valamennyire érthető volt, hogy jóval a legutóbbi választások előtt, 2021 őszén aggódtak. Láttuk ezer jelét, a Tiborcz család Marbellára menekülésétől (ők lehettek az utolsók, akik még hittek a magyar jogállam feltámadásában) a maradék közjavak fideszes alapítványokba menekítéséig. Talán még ok is volt rá – kevesebb, mint sokan remélték, de sokkal több, mint most –: egységesen induló ellenzék, sötét ló, ebből még bármi lehet. Hát, lett is, és ha csak egy tanulsága van 2022-nek, akkor az úgy szól, hogy alaptalan volt a szorongás. Azóta meg egyenesen irracionális. Olyan mértékű magánosított közvagyon halmozódott fel azon a térfélen, ami a megszállt alkotmánybíróságtól, ügyészségtől, költségvetési tanácstól, számvevőszéktől, energiahivataltól, SZTFH-tól NMHH-tól, közmédiától stb. eltekintve is illuzórikussá tesz bármiféle szuverén kormányzást egy elképzelt kormányváltás esetén. Ha úgy adódna, ezermilliárdok tudnának megmozdulni, bedöntve forintot, tőzsdét, komplett szektorokat – és akkor még a Kínával meg Oroszországgal kötött, ismeretlen tartalmú paktumokról nem is szóltunk -: bárki mímelné a hatalomgyakorlást átmenetileg a Várszínházban (lánykori nevén karmelita kolostor), valójában akkor is Orbán Viktor mozgatná a szálakat a hatvanpusztai luxuserődből.
És most mégis azt tapasztaljuk, hogy támadás indul a korlátlan kormányzati túlhatalmat csak a látszat szintjén ellensúlyozó, nemhogy külön-külön, de együttvéve is erőtlen szerveződések (a nem a Miniszterelnökségről tollbamondott sajtótermékek, a legalább messziről nézve függetlennek látszó ellenzéki pártok és a Norvég alap ügyével indult, csaknem egy évtizedes vegzatúra nyomán eleve tetszhalott állapotban lévő civil szervezetek) ellen. Az indoklás, hogy ellenőrizetlen, illetve külföldi forrásból lennének finanszírozva, veszélyeztetve a népakarat érvényesülését, nem is lehetne hazugabb: semmi olyasmi nem történt pénzügyileg a hatalom új célpontjainak háza táján, aminek ne lenne meg a tükörképe a Fidesznél és holdudvaránál, csak sokkal-sokkal durvább verzióban, a közvetlenül a párt(alapítvány)hoz érkező nyugati pénzektől a társadalmi(nak mondott) szervezetekhez kiszervezett és nehezen fölfejthető támogatásokból működtetett pártkampányokig. Ráadásul a kormánypárt gavallérosan törleszt is mindezért a donoroknak – ha valahol lenne ok a magyar szuverenitás védelmében kutakodni, hát a magyar miniszterelnök-pártelnök dolgozószobájában biztosan.
Visszakanyarodva a kiindulóponthoz - és eltekintve attól az opciótól, hogy hétköznapi, a diktatórikus rendszerekben megszokott paranoiáról van szó -, a rezsim fél valamitől. Úgy viselkedik, mintha látna jönni valamit, amit mi, többiek még nem látunk; mintha szorulna egy láthatatlan hurok bizonyos nyakak körül.
Ismételten: nem az igazságosságot vagy a lovagiasságot hiányoljuk – olyasmi a Fideszben sosem volt –, hanem a rációt. Mert túlságosan nagynak tűnik ez az igyekezett ahhoz, hogy csak úgy, „jobb félni…” alapon történjen.