Nem azért választottuk Széchenyi István híres mondását: „Egyedül vagyunk”, hogy ezzel külpolitikai barátságokat tagadjunk meg, hanem hogy túl nagypolitikán és külpolitikán mindig figyelmeztessük ezt a nemzedéket a mi rettentő egyedülvalóságunkra, a mi rokontalanságunkra, fajunk messziről jött és minden szomszédunktól különböző voltára.
A fenti idézet az „Egyedül vagyunk” című szélsőjobboldali, fajvédő folyóirat 1938. októberi első számának beköszöntő szövegéből való. A lap 1944 októberéig létezett, és szerkesztő bizottságának tagjai között több, később kivégzett nyilas háborús bűnös is volt, főszerkesztője pedig a háború után ausztriai bujkálását életének önkezével véget vetve fejezte be.
Arra nincs bizonyíték, hogy a legnagyobb magyar valóban mondta-e ezeket az elhíresült szavakat. A köztudatban azért kötődnek hozzá, mert Surányi Miklós háromkötetes, 1936-ban megjelent „Széchenyi-életregényének” ezt a címet adta, és a regénybeli párbeszédekben valóban elhangzanak Széchenyi szájából a következők: „mi magyarok milyen egyedül vagyunk ezen a földkerekségen”, …. „a saját hazánkban is ellenségek között és egyedül vagyunk”. (Ezek a töredékek már a döblingi időszakból valók, és a szövegkörnyezetből kitűnik, hogy Széchenyi nem etnikai, hanem politikai értelemben használta őket, tehát a folyóiratnak már a beköszöntője is csúsztatás volt.)
Az elbukott forradalmaink sajnos többször bizonyították, hogy Széchenyinek a maga korában és még sokáig – legalábbis politikai szempontból – igaza volt. Ez a helyzet 2004. május 1-jétől alapvetően megváltozott. Ekkortól ugyanis beteljesült az a – tudom, dagályosan hangzik – Szent István óta létező magyar álom, hogy az Európai Unióban nemcsak alkalmi szövetségek része leszünk, hanem az európai nemzetek jogilag is szabályozott családjának egyenjogú tagjává váltunk. Akkor azt hittük, hogy Széchenyi szavait örökre elfelejthetjük. Mostanra kiderült, hogy már megint tévedtünk.
Ennek oka egy olyan – kétségtelenül jelentős – politikus, aki nem elégszik meg azzal, hogy már több mint másfél évtizede uralja a magyar politikát, habár nagyon is vitatható eszközökkel. Ő ennél többre vágyik. Orbán Viktor nagyjából mostanában éri el azt, hogy a bevezetőben említett rossz emlékű sajtótermék címadó gondolata valóra váljon, legalábbis Európát illetően.
Eddig ugyanis a Lengyelországgal kötött véd- és dacszövetség révén elkerülhettük az egyedüllétet – még az utóbbi időben Ukrajna kapcsán felmerült külpolitikai nézetkülönbségek ellenére is - az Unión belül. Emlékezzünk csak, mit mondott Orbán többek között a 2020. augusztus 20-i nemzeti ünnepen: „Közép-Európában van vezérhajó, ezt Lengyelországnak hívják …. Jól rendezzük el a mi saját hajóinkat és csapatainkat a lengyel vezérhajó körül…”. Most viszont a legutóbbi választások okán a vezérhajó élesen irányt vált.
A hadtudomány szerint a köré rendeződött többieknek a vezérhajó irányát kellene követni, de a mi utunk sajnos élesen másfelé vezet. És hiába nyert választást Robert Fico, ő soha nem pótolja a vezérhajó kapitányát. Nemcsak azért, mert Szlovákia súlya nem összemérhető Lengyelországéval, hanem azért sem, mert eddigi politikai pályájából jól tudható, hogy csak egy világítótoronyra figyel: saját hatalmának megtartására. Azaz mostanra Orbán egyedül maradt az EU elleni reménytelen harcával. Még akkor is, ha néhány dologban akár igaza is lehet. Jól hangzik, hogy ő az Uniót egy rosszul sikerült kortárs paródiának nevezte, de az országunkat már eddig is ért következmények nem adnak okot derültségre, mint ahogy az sem, hogy a Pew Research legutóbbi mérései szerint hazánkban egy év alatt tíz százalékkal csökkent az EU-tagság támogatottsága.
A baj az, hogy ez az „egyedül vagyunk” gondolat sok honfitársunknál lel szimpátiára, befogadásra. És ebből mint televényből könnyen szárba szökken a hamis sérelem- és áldozattudat, pláne, ha még elsöprő propagandával naponta táplálják is, mint nálunk. A sérelemtudattól pedig csak egy lépés a kényszeres küldetéstudat. Tudják, amikor meg vagyunk győződve az igazunkról, és akármilyen erős a szembeszél, Don Quijoteként mindenkit meg akarunk téríteni. Kormányfőnk szinte minden nyilatkozatában büszkén vallja is, hogy egyedül Magyarország képviseli a helyes álláspontot.
Persze mostanában változás észlelhető Orbán pávatáncában. Amíg idehaza ezerrel dübörög a „Brüsszel” elleni propaganda – elég csak az október 23-i beszédre és a legújabb nemzeti konzultáció beharangozó agymosására gondolni -, addig az igazi Brüsszelben lévő tárgyalóasztaloknál egy másik, rugalmas és kompromisszumkész Orbán ül – mert van az a pénz, mi több, jó régen ácsingózunk utána.
Orbán az európai egyedüllétet a pekingi és asztanai tárgyalóasztaloknál kompenzálta. Erről a közismert mondás jut eszembe: „az ellenségem ellensége a barátom”. Ennél még a kényszeres küldetéstudat is derűsebb jövőt ígér.
Szívesen írnám, hogy rajtunk áll, hogy a Széchenyinek tulajdonított címbeli állítás tartósan velünk marad-e. De sajnos nem rajtunk, hanem Orbánon múlik, és ezen valószínűleg a jövő évi uniós választás sem változtat sokat. Legközelebb 2026-ban derülhet ki, hogy még utolérhetjük-e a lengyel vezérhajót.