Berobbannak a színpadra és szinte végig robbanás-közeli állapotban maradnak. Forr bennük a düh. Kimondják, kiüvöltik, kiéneklik, kimozogják fájdalmukat, sértettségüket, felháborodásukat. De közben szerencsére fölöttébb játékosak. Irigylésreméltóan energikusak. Jóféle gyilkos, éles-látó humoruk van. Le-ledöfnek vele embereket, jelenségeket. Nem férnek a bőrükbe. Az Örkény Színház kisszínpadán kilométereket futnak, loholnak, táncolnak, alakzatokba rendeződnek. Erő árad belőlük, s az elkeseredés mellett a szakmájukba vetett hit. Ami kifejezőkészséggel párosul. És egymás iránti figyelemmel. Összetartó „bandát” alkotnak így együtt. Gyakran csak egy-egy mondatot lelkesítenek át, amit szóláncban folytatnak: megint mond egyet-egyet valaki, akár magyarul, németül, angolul, a másik szájából kapkodják ki a szót, ami gondolattá, állásfoglalássá, lázító, sőt forradalmi hevületté áll össze. Kiakadtak, kiborult már náluk a bili, és ezt temérdek ötlettel, energikus szertelenséggel, fésületlenül és üdítő szemtelenséggel előadásba foglalják. Arról beszélnek, hogy elegük van, nem mehet ez így tovább, nem sok maradt a demokráciából, a kultúrharc öl, butít és nyomorba dönt, a politika beleavatkozik mindenbe, ott is, ahol semmi keresnivalója nem lenne, az egyetemeken is „tobzódik”, ellehetetlenít, kinevez, levált, fittyet hány az autonómiára.
„A Freeszfe és a salzburgi Mozarteum diákjai közösen hozták létre A királyi úton című előadást, amely a jobboldali populizmus, Donald Trump (és hasonló vezető személyek) katasztrofális politikai gyakorlatát, valamint a társadalom tehetetlenségét vizsgálja. A darab fontos részét képezik a diákok személyes szövegei, amelyek betekintést nyújtanak az Európában, különösen Ausztriában és Magyarországon dinamikusan fejlődő jobboldali populizmussal kapcsolatos különböző tapasztalatokba és megfigyelésekbe” – írják a szórólapon. Az Elfriede Jelinek darabja alapján készült produkció bemutatója március 3-án volt Salzburgban, a Theater im KunstQuartier színpadán. A Freeszfe fesztiváljára érkeztek Budapestre.
Jól szervezett, gondosan komponált a felpaprikázott hangulat. Felkavaróak a szavak, a mozgások, a feldúlt arcok.
Olykor az az érzésem, mintha tüntetésre tévedtem volna. Mindenki saját egyéniség, jó fazon, van kicsi, nagy, kövér, sovány, égimeszelő..., vannak kiragyogások, ugyanakkor ez egy ütős, tettre kész csapat, fontos közlendővel, és az ennek szolgálatába állított tehetséggel, színészi eszközökkel, lendülettel, ritmusérzékkel, és áradó humorral. Olyan cudar dolgokról regélve is képesek megnevettetni minket, amiken sírnunk kellene.
Kevesen tudják ezt. Például Székely Csaba a poklok poklának mélységére úgy viszi a darabjaiban a szereplőit, hogy fuldoklunk a röhögéstől. Nagyon elkapja ezt a keserű k-európai létet. Pintér Béla is úgy jutott el oda, hogy „elfelejtenek” neki és jeles társulatának állami támogatást adni, hogy arról csinál olykor már-már intellektuális politikai kabarét, hogy gödörben vagyunk, nem tudunk kikecmeregni, nincs pénz, paripa, sajnos fegyver tán egyre inkább van, le is puffantanak mindenkit az új produkciója, a Réka és az Oltatlanok végén. Névvel, címmel megjelenít politikusokat, országrontókat, bajkeverőket, kátyú- és gödörásókat. Többen kiakadnak, hogy fúj, piha, ez primitívség, ez nem a színház dolga, számonkérik az emelkedettséget, a magasságos esztétikát. De hát már Arisztophanész is ezt csinálta! Abszolút felismerhetően, névvel jelenített meg általában nem kedvező megvilágításban a közéleti személyiségeket. Alaposan kifigurázta őket. Előfordult, hogy megverték érte. De szövegeit nem lehetett cenzúrázni, bizonyos társadalmi rétegektől eltiltani. Az ókori görögök komolyan vették a demokráciát, és az ezzel járó szólásszabadságot. Az Örkényben is előadásokat létrehozó, sajnálatos módon külföldre szakadt Bodó Viktort sokan támadták, hogy mit merészel, nem átall aktuálpolitikát a deszkákra vinni.
Ha nő a baj, és van, ahol még nem csak a „remény színházát” lehet csinálni, bizony szaporodik a művészetben az aktuálpolitika, vagy mint az átkosban, jön az áthallások, burkolt célozgatások tömkelege. Amúgy szerintem ezek a színész- és rendezőhallgatók, Budapestről és Salzburgból – Kárász Emese, Nyári Ádám, Ódor Gergő, Rezes Dominika, Sebestyén Jakab, Szacsvai István, Szekeres Blanka, Udvari-Kardos Tímea, Maité Dárdano, Ben Engelgeer, Lenz Farkas, Lisbet Hampe, Amadeus König, Joseph Lang, Hongji Liu, Valerie Martin, Baris Özbük, Herny Schlage, Elianne Stroomer –, ha nem is a fentről sulykolt értelemben, épphogy a remény színházát csinálják, mert ők maguk a reménység. Öröm látni, hogy mernek ennyire szabadon, virgoncan dolgozni. Nincs a zsigereikben félelem. Ami nekünk bátorságnak hat, számukra tán nem is az, természetes módon, magától értetődően szabadszájúak, vannak gondolataik, és ezeknek sem szabnak határt. Többen is rendezték őket, Antal Bálint, Dyssou Bona, Volker Lösch, Nyári Ádám, Henry Schlage, velük is közös nevezőre jutottak.
Például ilyeneket mondanak: „Ha akarnék, tudnék ebben a rendszerben boldogulni, mert alkalmazkodóképes vagyok. De nem akarok.” „Belefáradtam abba, hogy áldozatnak lássam magam.” „A mestertervem, hogy tovább élek, mint ők.” „Konkrét félelem, amikor Salzburgban egy antidemokratikus jobboldali náci párt több mint 25 százalékkal koalícióban kormányoz.” És egy totális kifakadás: „Lakhatási válság van! Az egészségügyi rendszer működésképtelen, ahogy a szociális rendszer is! Egy középiskolai tanár kétszázezer forintot keres havonta! Felvásárolják az egész országot, privatizálják az egyetemeket, kaszinókat, könyvesboltokat, újságokat, televíziókat, rádiókat, autópályákat, borászatokat, dohányboltokat, távközlési cégeket, sportpályákat, színházakat, a filmművészetet -- kilóra megveszik az egész Balatont! Akkumulátorgyárakat építenek az emberek házai mellé! Elsők vagyunk alkoholizmusban, öngyilkosságok terén, és utolsók az oktatásban! Az összes barátod milliárdos lett, az emberek pedig egyre kevesebb és rosszabb élelmiszereket vásárolnak. És ez senkit sem érdekel! Miért nem érdekel? Miért nem érdekel?”
Ilyeneket beszélnek, akár totálisan felénk fordulva, a csak félig-meddig elsötétített nézőtérre lenézve, belebámulva a képünkbe.
Szembesíteni akarnak bennünket a rögvalóval. Fel akarnak rázni minket, mint Brecht, hogy ne üljünk kiguvadt szemmel oly nyugodtan, tegyünk már valamit végre!!! Ők megcsinálták ezt az előadást, ami olyan mint egy protest song, látlelet, segélykiáltás, de erő árad belőle, tettrekészség, és a bizakodás abban, hogy „Az nem lehet, hogy ész, erő, / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt.”
