A rövid életű, ám annál lenyűgözőbb blues-rockzenekar, a Ten Years After jutott az ember eszébe, amikor Tina Turner tíz év után visszatért a slágerlistára. Szülőhelyéről írt saját dalával, a Nutbush City Limitsszel 1973-ban vették mindaddig utoljára a lajstromba, míg a Let’s Stay Together című szám feldolgozása nem repítette a hatodik helyre Nagy-Britanniában 1983. november 19-én.
A dal eredetijét, amely a hasonló című albumon jelent meg, a 11-szeres Grammy-díjas szerző-előadó Al Green 1971-ben az amerikai lista élére vitte. Itt érdemes megjegyezni, hogy Tina Turner a Grammyk tekintetében szoros meccsen 12:11-re nyert vele szemben.
A kislemez váratlan sikere után a Capitol Records albumkészítés lehetőségét kínálta fel az énekesnőnek, aki rövidesen rögzítette a Private Dancert, és pályafutása legnagyobb dobását hajtotta végre: a nagylemez 10 millió példányban kelt el. A Los Angeles Times joggal írta a Magántáncos LP-ről: „Turner hangja megolvasztja a bakelitot.” A hatásra jellemző, hogy a korong nyomán 177 koncertes körút indult 1985. február 8-án Private Dancer Tour elnevezéssel: 105 bulit Észak-Amerikában, 60-at Európában, tízet Ausztráliában, kettőt Japánban rendeztek.
Az albumról a What's Love Got to Do with It első lett az amerikai listán, Tina Turner a legidősebb női előadóként, 44 évesen jutott a csúcsra. A róla készült filmet is What's Love Got to Do with It címmel mutatták be 1993-ban; a mozi az Én, Tina című, 1986-ban megjelent önéletrajza alapján készült – a főhős szerint nem eléggé pontosan –, T. T.-t Angela Bassett alakította.
A Let’s Stay Together átformálásáig Tina Turnert hosszú ideig nosztalgia-szereplőként könyvelték el Amerikában, ahol főleg szállodai báltermekben lépett fel olyan örökzöldekkel, amelyek jó része nem is az ő nevéhez fűződött.
Európában más volt a helyzet, mert ideát változatlanul egyidejű világsztárként kezelték, jóllehet a Beatles Helpjével és Get Backjével vagy a Rolling Stones Honky Tonk Womenjével turnézott például 1982-ben, amikor – Stockholm, Helsinki, Rotterdam és Brüsszel után – a magyar fővárosba is eljött, hogy fergeteges koncertet adjon a Budapest Sportcsarnokban a női kézilabda-vb szünnapján.
Fellépése a szervezők 22 000 dollárjába került, a jelenlévők szerint pedig minden pénzt megért. A kritikusok sorra térdeltek le előtte, a Pesti Műsor egyebek közt azt írta: „Tina Turner és társainak makulátlan zeneisége, hallatlan átlényegülő készsége, fantasztikus dinamizmusa többszörös népstadionnyi publikumot érdemelt volna.” Az Új Tükör így méltatta a vendégművésznőt: „A különböző műfajok törvényei eltérőek, azonban közös bennük, hogy nem szabad egy pillanatra sem megszakítani a kapcsolatot a közönséggel. Tina Turner ösztönösen tudja ezt, ráadásul kijárta az amerikai szórakoztatóipar iskoláit. Már most csak az a kérdés, kell-e tanítani a párducot, hogyan közelítse meg a gyanútlanul legelésző gazellát. Turner énekel, táncol, játszik, és ami a leglényegesebb: sugárzik.” Az Esti Hírlap kaméleon típusú, a rendszerváltás után nemzeti nagymagyarrá átváltozó műbírálója szintén áradozott róla, egyszersmind odacsapott a műfaj hazai képviselőinek: „Magyarországon ehhez hasonló koncertet ritkán látni. Újabb figyelmeztető jel a magyar popzenének: itt lehetett lemérni, mi is a nemzetközi mérce.”
Tina 1983 őszén újrakezdődő diadalmenete 1985-ben azzal folytatódott, hogy meghívták az egész világot letaroló We Are the World felvételére – Michael Jackson és Lionel Richie dalát olyan további hírességek adták elő Afrika megsegítésére, mint Ray Charles, Bob Dylan, Billy Joel, Willie Nelson, Kenny Rogers, Diana Ross, Bruce Springsteen, Stevie Wonder –, majd a Mad Max című filmben felhangzott a We Don’t Need Another Hero, amely Amerikában második, Nagy-Britanniában harmadik volt.
Azzal szintén a közvetlen élmezőnybe került, hogy 1988 januárjában 180 ezer ember jelenlétében lépett fel a riói Maracana stadionban. A rockkoncertek tekintetében ez minden idők ötödik legnagyobb közönsége.
Nem hiába szólt a felhívás negyven évvel ezelőtt: Maradjunk együtt!
