magyar labdarúgás;Pillantás a kilencedikről;

Hősies szerencse

Pillantás a kilencedikről

Nagyjából a címben szereplő két szóval lehetne leírni a csütörtök esti bolgár–magyar labdarúgó-Eb-selejtezőt, már persze magyar szempontból. Ennek bővebb kifejtésére most nem is vállalkozom, megteszik ezt helyettem a sportrovat munkatársai; nem hiszem, hogy nagy eltérés lenne a véleményeink között.

Viszont.

A mérkőzés után Marco Rossi szövetségi kapitány – fogadja elismerésemet a csapat teljesítményéért – két nyilatkozatban is fura megjegyzéseket tett. Azt mondta, előbb az állami tévé riporterének, majd a nemzetközi sajtótájékoztatón, hogy egész Magyarországért játszottak, és egész Magyarország szurkolt nekik. Illetve – fűzte hozzá mindkét alkalommal – vannak olyan magyar emberek, akik nem drukkoltak nekik. 

A kijelentés mindkét esetben külön hangsúlyt kapott, és noha nem folytatta a gondolatot, de a testbeszédből, a mondat végén hagyott három pontból elég egyértelműen kiderült, mi az, amit gondol.

Mármint a sikernek nem tapsolókról. Azt tudniillik, hogy ők nem rendes hazafiak, pont olyanok, mint akik annak szurkolnak, hogy hazánk ne kapja meg az Európai Uniótól nekünk járó pénzt. Érthető és nyilvánvaló, hogy Rossi nem ment el idáig, de a minősítés kihallatszott a hangjából.

Meglehet, hogy az uniós pénzek ügye nem is fordult meg a fejében, és az is meglehet, hogy sértőnek is találja az összevetést, ám semmiképp nem az. Mert miként ahogy azok, akik az EU-s pénzek ügyében azt tartanák helyesnek, hogy igenis fagyasszák be azt a pénzt, amire várunk, sem a magyar népet akarják nehéz helyzetbe hozni, itt, a focinál sem arról van szó, hogy ne szeretnék, ha a magyar válogatott Európa-bajnok lenne. Igen, van az én környezetemben is olyan, aki a mi válogattunk ellen mondjuk nem szurkolt, inkább a sikere ellen volt. Nem azért, mert ő egy rossz patrió­ta – van ilyen? –, nem azért, mert nem szereti az országát, egyszerűen azért, mert rosszul viseli mindazt, ami ezt a hatalmat körbelengi. A törvényekkel védett korrupciót, a protekcionista környezetet, az átláthatatlanságot, az egyre növekvő nepotizmust, másként: a lassan személyi kultuszba hajló rendszert, a totális térfoglalást. Megint másként: a mélyállamot, és még sorolhatnám. És téved, aki azt hiszi, hogy a sport, a labdarúgás világa az más, ott csak az eredmény, az eredményesség számít. Nagyon nincs így, erre a területre éppen azok a jellemző vonások, mint az egész politikai életünkre. Gondoljanak csak Felcsútra – vagy éppen Hatvanpusztára –, de gondoljanak a stadionépítések finoman szólva pontatlan elszámolásaira, vagy az ágazat egészére. Minden a Vezér igényei szerint és szórakoztatására készült.

Természetesen nem bántanám Rossit, ő elvégezte a munkáját, bár nem hinném, hogy nem lát bele a rendszer züllött működésébe. 

Úgy hiszem, pontosan tudja, mi veszi őt körbe, még ha bizonyos szempontból haszonélvezője is ennek a züllöttségnek.

Ettől még nem lesz Eb-szereplő a csapat, a rendszer nem tud gólt rúgni, az eredményhez teljesítmény, igen, helyenként hősiesség és persze szerencse is kell. Mindazonáltal az olasz által megrótt úgymond ellenszurkolóknak is megvan a joguk ahhoz, hogy ne szeressék mindazt, ami ebben az országban történik.