Ahogy belépek az ajtón, térdmagasságból nyolc kíváncsi szempár szegeződik rám. Kettőnek a tulajdonosa már teljes harci díszben tündököl, egy harmadik manó épp öltöztetés alatt áll, öten még a sorukra várnak, hogy meleg ruhába burkolják őket a gondozónők a kinti játékhoz. Rövid helyzetértékelés után úgy döntök: itt elkél a segítség, úgyhogy két törpöt én csomagolok be vastag nadrágba, kabátba, kiscsizmába. – Látom, beszippantotta a dolog – hallok egy kedves hangot a hátam mögül, és kisvártatva el is indulhat a csapat egy része az udvarra játszani, egy része pedig a szomszédos épületbe, ahol már várja őket Zsolt bácsi, aki a kerekesszékes emberek életéről mesél nekik.
A Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat piliscsabai telephelyén járunk, ahol valóságos tündérkertbe csöppenünk. A hatalmas, ősfás telken álló, eredetileg vadászháznak épült kis kastély ad otthont a családi bölcsődének, mellette üzemel a fogyatékkal élő emberek számára egy lakóotthon, valamint egy átmeneti otthon. Ezenkívül megváltozott munkaképességűeket is foglalkoztatnak itt – tudjuk meg Buda Annamáriától, az intézmény vezetőjétől, a kedves hang mosolygós tulajdonosától. A lakóotthonban 14, az átmeneti otthonban tíz férőhely van, a bölcsődében 14 kisgyermeket tudnak fogadni. A megváltozott munkaképességűek akkreditált foglalkoztatásában hatvanan vesznek részt, ők főleg cégeknek végeznek bedolgozói, csomagolói munkákat, de a saját faipari műhelyükben is készítenek és restaurálnak bútorokat saját használatra.
Mint minden bentlakásos intézményben, itt is van egy napi ritmus, de mivel egy udvaron belül találhatók az intézmények, a különböző korosztályok gyakran találkoznak egymással. – A gyerekek látják, hogy idős, kerekesszékes emberek közlekednek itt, beszélgetnek egymással a kapunál, amikor ők megérkeznek reggel, de találkoznak velük a veteményeskertben is, ahol speciális emelt ágyásokat alakítottunk ki mind a kicsiknek, mind az ellátottaknak az ő igényeikre szabva, így tulajdonképpen a különböző generációk napi kapcsolatban állnak egymással a hétköznapi helyzetekben – meséli az intézményvezető.
A bölcsőde eredetileg a falu másik részén üzemelt, mindössze két éve költöztek át ide, de korábban is rendszeresen tartották a kapcsolatot. Az is volt a célja a közösségnek, hogy ezek a csoportok fizikailag is közelebb kerüljenek egymáshoz. A terület hatalmas és gyönyörű, egy kis erdő övezi az épületeket, ahol tavasszal a hóvirágok kezdik a gyönyörködtetést, majd jön a gyöngyvirág, később a levendula szezonja, ősszel pedig a lehullott faleveleket, gesztenyét, makkot, fenyőtobozt gyűjtögetik lelkesen a kicsik, hogy aztán ezekből alkossanak mindenfélét.
Most azonban másféle program vár a gyerekekre: megismerkednek Zsolt bácsival, Szitár Zsolttal, aki 27 éve él az otthonban. Az idős férfi korábban német fordítóként dolgozott, és azért költözött ide, mert már nem volt képes önállóan ellátni magát, családja nincs, itt pedig lakást és munkahelyet egyaránt kínáltak neki. Egy kerekesszékes embernek ugyanis nagyon fontos, hogy mind a lakó-, mind a munkahelye akadálymentes legyen, és ez sajnos még mindig sok helyen nem megoldott. Szitár Zsolt tagja volt a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületének, amelynek az a célkitűzése, hogy a fiatalok körében érzékenyítő munkát végezzen. – Korábban is jártunk ki a faluba az óvodásokhoz, a gyerekek meg jöttek be rendszeresen, imádták a kertben elkerített baromfiudvart, lelkendeztek, amikor meglátták a kakast, mi pedig mentünk hozzájuk Mikuláskor ünnepelni, vittünk kis ajándékokat. Amióta a bölcsőde beköltözött ide, velük is szorosabb a kapcsolat. Bár kicsit izgulok, mert ilyen kicsi gyerekekkel még nem beszélgettem, de biztosan megoldom majd – mondja Szitár Zsolt.
A gyerekek eleinte megilletődve, fegyelmezetten üldögélve hallgatják Zsolt bácsit, aki arról mesél nekik, hogy azért ül kerekesszékben, mert fáj a lába. Picit élénkülnek, amikor megmutatja nekik, hogy a kerekesszéke tulajdonképpen olyan, mint egy autó: ha valaki útban van, rá lehet dudálni, sötétben felkapcsolni a világítást, kanyarodáskor pedig indexelni. „Villog” – selypegi az egyik kislány szégyellősen, de büszkén, mert ő az első, aki meg mer szólalni. Amikor azonban előkerülnek a kislabdák, és Zsolt bácsi bevonja őket egy közös játékba, szép fokozatosan feloldódnak, és egyre bátrabban vesznek részt a foglalkozáson, néhányan már teljes természetességgel szaladgálnak összegyűjteni a szanaszét gurult labdákat, hogy legyen mit újra eldobálni. Nem telik el két perc, amikor az egyik kisfiú felvesz egy labdát, és mosolyogva odaadja Zsolt bácsinak – aki magától nem képes felvenni azt a padlóról –, hogy ő is tudjon tovább játszani.
– Gyakran előfordul, hogy az ember találkozik az utcán egy kisgyerekkel, akit a szülő vezet kézen fogva. A kisgyerek felkiált: „Nézd a bácsit! Mi baja van?” A szülő pedig ilyenkor általában megretten, mert nem tud mit kezdeni egy kerekesszékessel, és inkább elrángatja onnan a gyereket. Ez nem jó így.
A gyerekek ugyanis nagyon nyitottak. Ha elmondom nekik, hogy miért ülök ebben a székben, megértik, és nem foglalkoznak vele többet. Onnantól tudják, hogy van ilyen is – mondja a férfi, akinek nem adatott meg, hogy saját gyereket vállaljon, de nagy szeretettel és türelemmel fordul a kicsik felé, amit ők is éreznek.
Ezt erősíti meg Buda Annamária is. – A gyerekek nagyon kedves dolgokat visznek haza innen, mindazt, amit itt megtapasztalnak. Biztos vagyok benne, hogy az autós példa, amit Zsolt most említett nekik, meg fog jelenni a játékukban. De már önmagában az nagyon fontos, hogy egy kisgyerek számára természetes közeggé válik az, hogy vannak idősek, vannak betegek, jelen van az élet testi nehézsége is. Persze egy iskolás csoportban ez már sokkal tudatosabban zajlik, de a szemléletük ezeknek az apró gyerekeknek is formálódik. Ők, akiket most láttunk, még nem nagyon beszélnek, de az is lehet, hogy később ők fogják a szüleiket bevezetni egy olyan világba, ahol a felnőttek csak félve vagy óvatosan közlekednek.
Az intézményvezető arról is beszél, hogy öt településen a 12 telephelyükön összesen 600 ellátottjuk és négy családibölcsőde-csoportjuk van, akik gyakran találkoznak egymással. A közelgő advent egy varázslatos időszak, mézeskalácssütéssel, karácsonyfadísz-készítéssel, az otthon és a bölcsőde feldíszítésével, majd a karácsonyi istentisztelettel, ahol ugyancsak közösen vesznek részt. De mint Buda Annamária mosolyogva megjegyzi, náluk az istentisztelet sem hagyományos. Itt belefér az, hogy ha valami nagyon tetszik, azt megtapsolják, a gyerekek szaladgálnak, és ha felfedezik, hogy visszhangzik a terem, akkor boldogan sikongatnak, ha pedig valaki nem ért valamit, akkor megkérdezi. „Mi ilyenek vagyunk, ez a sztehlósság. Mert lehet nagyon magasztos üzenetünk, de én hiszem azt, hogy a jó istenhez vezető út ezeken az egyszerű kérdéseken keresztül vezet. Ezek az együttlétek egy láthatatlan, de nagyon erős köteléket hoznak létre a közösségben. Ez nemcsak az ellátottakra és a gyerekekre, de az itt dolgozókra is hatással van. Bízom benne, hogy ki fog alakulni egy szimbolikus nagymama-, nagypapakép is a kicsikben. Akik itt élnek a lakóotthonban, a legtöbb esetben magányosak, nincs családjuk, vagy nagyon távol él, azt meg mindannyian tudjuk, milyen jó ez a babaszagú világ. Ez mindenkit megérint, ad egy olyan pozitív töltést, amit egy napra, egy hétre el tud vinni magával mint egy gyönyörű ajándékot. Csodálatos, amikor ezekbe a mindennapokba be lehet vonni a kisgyerekeket, akik az életet, az egészséget, a lüktetést jelentik az egész szervezet számára.”