Talán épp itt van a kutya elásva. A túlzott magabiztosságban, amelyet a közösségi oldalak buborékjai és algoritmusai még tovább fokoznak, szinte már a tévedhetetlenség tudatáig. Az, hogy a magyar átlagember nem bízik a politikusaiban, sem a sajtó munkatársaiban, már nem is hír. A bizalmatlanság árka azonban még ennél is mélyebb, az utóbbi időben ugyanis 40 százalékponttal esett a honfitársainkkal szembeni index is, immár a magyarok 68 százaléka biztos abban, hogy míg ő erre képes, mások képtelenek megkülönböztetni az álhíreket a valódiaktól. Vagyis a másik, nem ritkán a szembenálló, manipuláció áldozata, vagy ő maga torzít, netán kimondottan hazudik.
Ez némiképp várható eredmény egy olyan országban, amelynek több milliárdból fenntartott közmédiája messze nem a kiegyensúlyozottság mércéje, és képviselői nem a valódi hírek szerelmesei. A bizalmatlanságot pedig az gyúrja előítéletes elméletté, miszerint a másik oldal csupa agymosott szavazóból áll, hogy tudvalevő: a Fidesz szavazótáborának gerincét a minél kisebb településen élő, kevésbé iskolázottak alkotják. Vagyis azok, akiknek a legkevesebb ideje jut arra, hogy a kételyeinek (már ha vannak) utánajárjon. Még mindig megbíznak a tévében, rádióban, a nagy ritkán eléjük kerülő megyei lapban. A propaganda bástyáiban.
A túlzott magabiztosság persze az ellenoldalra is igaz: nincs olyan Orbánnal vagy a kormánnyal kapcsolatos rém- vagy álhír, amelyet a hasonló baloldali szavazók el ne hinnének első hallásra a tényeket kevésbé vizsgáló fórumokon. Azért is van mindez, mert a racionalitás helyett már rég a gyűlölet dolgozik bennük is, ami a legritkább esetben képes higgadtan ellenőrzés alá vetni a hömpölygő hírfolyamot. Donald Trump pedig azt is képes volt elhitetni a vele szimpatizálókkal, hogy fake news szinte minden kellemetlen, leleplező, a narratívájához nem igazodó hír, és egyben az ellenség (már rég nem ellenfelekről van szó) koholmánya. Ezt a hozzáállást vették át a valódi sajtót amúgy sem kedvelő kollégái szerte a világon, akik nem szavazókat, hanem híveket toboroznak. És ez a mentalitás termeli ki a legújabb, még őrültebb vadhajtásokat, mint például az argentin Javier Milei, aki az elnökválasztás friss győzteseként kezdheti meg ámokfutását. Akár láncfűrésszel is.
Azt talán könnyű belátni, hogy semmilyen tartós köztársaságot nem lehet építeni ilyen fokú bizalmatlanságra. Ilyen környezetben csak pillanatnyi diadalok léteznek, az észszerű, konszenzusra törekvő, érvekkel és nem meggyőződésekkel dolgozó, mindent (főleg a köztájékoztatást) új alapokra helyező változás egyelőre vesztésre áll. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez ne így legyen? Talán azt, hogy kezdjünk el valóban gyanakodni. Leginkább magunkra. Beidegződéseinkre, előítéleteinkre, rögeszméinkre. Felfogni, hogy a szomszéd nélkül nem megy. Még ha nem is ért velünk egyet. De hát miért kellene? Miért ne lenne joga a saját tévedéseihez, félelmeihez? Az empátia pedig már létrehozhat egy olyan teret, ahol az érvek, elképzelések megmérettetnek. Más esélyünk nincs.