- Csikai Gábor: A Kommunista Pista meg a Sztalin Jóska

1945 tavaszán a Vörös Hadsereg már igencsak közeledett délkeleti irányból a Rábaköz felé, úgyhogy a németek hátra se nézve távoztak északnyugatnak, néhány szerencsétlent hagyva csak maguk után, például a kisbaboti hídnál a halantabányai Dányi Pistát meg Elek Jóskát azzal a feladattal, hogy őrizzék az átkelőt. Az, hogy kitől kellett volna megvédeniük a hidat, számukra is rejtély maradt, mert ketten az oroszokat biztosan nem tudták volna megállítani, más meg nem tévedhetett arrafelé, hiszen aki tehette, elbujdokolt a közeledő front elől. Az elvonuló csapatok rajtuk kívül még egy németet is beosztottak oda, aki egy detonátort őrzött, és az oroszok érkezése esetén levegőbe kellett röpítenie a korábban aláaknázott hidat.
Emiatt Dányi és Elek egész délelőtt elvitatkoztak azon, hogy melyikük is álljon a kisbaboti és melyikük a bodonhelyi oldalon, mert aki a robbantás után a déli félen reked, az egyrészt egymaga ott marad a Vörös Hadsereggel szemközt, német egyenruhában, fegyverrel a kezében, ami nyilván nem jelentette a legjobb életkilátásokat, másrészt hazamenet át kell úsznia az áradó Rábát, ha mégis túléli a találkozást a ruszkikkal. Végül arra jutottak, hogy óránként váltják egymást, a bodonhelyi oldalon lévő pedig sasszemekkel figyeli a németet, és amint az megközelíti a detonátort, azonnal jeleznek egymásnak.
Kora délutánig be is következett néhány vakriasztás, mert mindannyiszor, amikor az SS előmászott a bokor alól rágyújtani vagy a dolgát elvégezni, az éppen északi parton strázsáló már hujjantott is, déli kollégája pedig a nyaka köré kapva a lábát átrohant a hídon. Valamikor három óra felé aztán a zajokból már világossá vált, hogy a szovjet harckocsik Kisbabot ut­cáit róják, úgyhogy a német ismét kitört, Dányi Pista kurjongatott, Elek Jóska meg száguldott, mint a szél. Alig értek le a hídról, az már föl is robbant, a német katona meg felugrott a bodonhelyi tanítótól zsákmányolt biciklijére, és megindult a többiek után.
– Hát aztán, komám, most mitévők legyünk? – kérdezte Dányi, miközben nagy nyugalommal rágyújtott egy cigarettára.
– Ballagjunk haza! – válaszolt Elek. – Jó lenne előbb Bányára érni, mint a ruszkik, hogy még át tudjunk öltözni.
Ebben meg is egyeztek, szépen kiléptek, és Bodonhelyen, Bágyogon, Szováton meg Hanságszéppusztán át haza is értek Halantabányára. Útközben többek is megállították őket, hogy merre járnak a szovjetek, de mindenütt csak azt tudták mondani, hogy egy német felrobbantotta alattuk a kisbaboti hidat, és bár a Rába vízállása elég magas, nem hinnék, hogy a ruszkiknak nehéz lesz átkelniük rajta, szóval pár óra, és megérkeznek. Aztán ki-ki politikai állása szerint örült ennek vagy bosszankodott rajta, míg ők ketten igen tárgyilagosan szemlélték a dolgot, és nem is sejtették, hogy egy-két nap, és belőlük lesz a legnagyobb kommunista a környéken.
Történt ugyanis, hogy még csak pár száz métert mentek a falutáblától a Bágyogi úton, mikor a Holt-tavi kápolna előtt beleütköztek a helyi nyilasvezetőbe, Radványi Bélába, meg néhány kisnyilasba, akik nagy lelkesen árkot ástak keresztbe az úton, Dányiék pedig megálltak, hogy nézzék egy kicsit ezt a munkát.
– Mit művelnek itt, Béla bátyám? – kérdezte Elek Jóska Radványit.
– Tankcsapdát ásunk. Ti tudjátok a legjobban, hogy mindjárt itt lesznek azok az átkozott kommunisták!
A két katona erre hangosan felkacagott, a nyilasvezető pedig nagyon csúnya szemeket meresztve rájuk dörrent:
– Ti meg mit röhögtök?
Azok csak nagy nehezen tudták abbahagyni a nevetést, aztán Dányi annyit mondott:
– Ne viccelődjön, Béla bátyám, a ruszkiknak a Nagy-Duna sem volt akadály, maguk meg itt akarják megállítani a Vörös Hadsereget a Holt-tónál?
– De takarodjatok el innen egyből, mocskos hazaárulók! – kelt ki magából a nyilas, és ezt nem is kellett kétszer mondania Dányiéknak, mert nem nagyon fűlött hozzá a foguk, hogy a szovjetek itt érjék őket árokásás közben, ha már a híd felrobbantását megúszták. Messze akkor sem jutottak, mert a következő sarkon belebotlottak két, ugyancsak katona ismerősükbe, Szánthó Karcsiba meg Walter Endrébe, akik egy Tóközy nevű őrvezetővel vonultak. Mint kiderült, ők ketten a csécsényi hidat őrizték, de mivel a németek azt is levegőbe küldték, ők is megindultak hazafelé, csak pechükre Kónyban összetalálkoztak a tisztessel, akik azonnal irányítani kezdte őket. Amint pedig meglátta Dányiéket, egyből nekik szegezte a kérdést:
– Maguk honnan jönnek?
Elek Jóska azonnal vigyázzba vágta magát, és úgy válaszolt:
– Jelentem, a kisbaboti hídtól. Mivel azt felrobbantották, a további utasításig hazajöttünk!
– Helyes! – közölte elégedetten Tóközy. – Akkor otthon fürödjenek le, vegyenek magukhoz egynapi élelmet, és jöjjenek a templom elé! Én ott várok, és indulunk Móvárra!
– Igenis! – kiáltotta Dányi és Elek, és immár négyen indultak meg hazafelé. Arra azonban nem maradt idejük, hogy megvitassák, mitévők is legyenek, mert pár lépés után Kolta Béla, a helyi tűzoltóparancsnok ugrott eléjük, aki egy fa mögül hallgatta végig az iménti beszélgetést.
– Ne menjetek ti egy rohadt lépést se! – mondta nekik. – Mire besötétül, úgyis ideérnek az oroszok, és nem fog felelősségre vonni titeket az Atyaúristen se!
Ezzel a jó tanáccsal ott is hagyta őket, úgyhogy végre elkezdték megbeszélni, mi legyen.
– Hallgassunk az öregre, menjünk haza a fenébe! – mondta Dányi, és Elek is ezt az álláspontot erősítette.
– De hát az dezertálás, agyon is lőhetnek minket! – ijedezett Walter.
– Ki lőne agyon, nincs itt már hadsereg! – próbálta megnyugtatni Elek, aztán így folytatta: – De tudjátok, mit? Azt csináltok, amit akartok, én hazamegyek, és ki se mozdulok a házból, míg ide nem érnek az oroszok!
– Mi meg megyünk Óvárra, jobb a biztonság! – mondta Szánthó, és azzal el is váltak az útjaik. Legközelebb 1948-ban találkoztak, mert Szán­thó Károly és Walter Endre tényleg elmentek Mosonmagyaróvárra, ott meg beosztották őket a medvei hídhoz, ahol pár nappal később orosz hadifogságba estek, és csak három év elteltével keveredtek elő Szibériából. Dányi és Elek meg szépen hazaballagott, bár ez is elég sok időbe telt nekik, mert útközben sokszor megállították őket, hogy merre vannak az oroszok. A házaik előtt kettémentek, mivel szomszédok voltak, és ekkor még azt hitték, nem is találkoznak addig, míg a Vörös Hadsereg be nem vonul a faluba, ám nem így lett. Amikor ugyanis Dányi Pista belépett a házba, az anyja nem nagy örömmel fogadta, inkább csúnyául meg volt ijedve.
– Mi a baj, idesanyám? – kérdezte meglepve Dányi.
– Jaj, fiam, minek gyüttél haza! – sápítozott Koós Elvira. – Az előbb volt itt Radványi Béla meg pár cimborája, és égre-földre kerestek, mert szerintük lázítottál, meg elárultad a szent magyar hazát.
– Na, ezeknek sincs jobb dolguk, mint engem hajkurászni? – csattant föl Pista, aztán megnyugtatóan fordult az anyjához: – Ne aggódj egy cseppet se, a ruszkik mindjárt itt vannak, addig meg úgy elbújunk, hogy senki nem talál meg.
Azzal kirontott a házból, és egyből szembefutott a kerten át már közeledő Elek Jóskával, akit ugyanezzel a hírrel fogadtak otthon.
– Na, most mit csináljunk? – kérdezte Jóska.
– Menjünk Laci bátyám szénája alá!
Erre Elek nagy szemeket meresztett, mert nem értette, mit akar Dányi Pista a kazalban.
Ő ugyanis nem tudta, hogy Pista nagybátyja, a hátsó telekszomszéd Dányi Laci bácsi, meg országos cimborája, Jóska apja, Elek Pista nemcsak az udvarukra csináltak bunkert, de egy titkos pincét ástak Dányi kertvégébe is, majd ráhordták a szénakazlat. Úgy sejtették, jól jöhet az majd valamikor, és lám, igazuk is lett. Dányi és Elek gyorsan lefutott oda, és mivel a két öreg némi élelemről meg borról is gondoskodott a bunkerben, hát harmadnap reggelig elő se jöttek. Igaz, kimerészkedtek volna korábban is, de néha kilestek délkelet felé, és mivel a Vörös Hadsereg valahol késlekedett, így míg meg nem pillantották az első szovjet katonát, mindig visszamentek, mint a medve tél elején az árnyékától.
Az első orosz, aki arra tévedt, pont az a tiszt volt, akinek a vezényletével megszállták Hanságszéppusztát, Halantabányát és Gazdagerdőt. Egy terepjáróval érkezett a kertek alatt, és mikor Dányiék észrevették, a fehér zsebkendőjüket lobogtatva elő is jöttek a rejtekhelyükről. Bikov százados erre megállította a kocsit, majd leszállította az egyik katonát, akik egyből fegyvert fogott a nagyon boldognak és kissé spiccesnek tetsző fiatalokra.
– Mit akarnak maguk? – fordította a tiszt kérdését tört magyarsággal az egyik kiskatona.
– Éljen a Vörös Hadsereg, megmenekültünk! – kurjantotta el magát Elek Jóska.
– Mitől menekültek meg? – jött a tiszt újabb kérdése, mire Dányi röviden, de kissé kiszínezve elmesélte, miért is akarták őket a kivégezni a nyilasok, Elek pedig nekiállt énekelni az Internacionálét, amit egy illegális kommunistától hallott régebben, és akkor jól ki is röhögte.
– Szóval ellenállók vagytok – állapította meg a tiszt, amire a két kiérdemesült hídőr heves dá-dával válaszolt, az orosz pedig folytatta: – Ti igen nagy kommunisták lehettek, ha ennyire örültök nekünk. Szép dolog, hogy ebben a faluban ilyen hűséges elvtársakkal találkozhatok.
Azonnal fölültette őket a kocsira, és bementek a községházára, ahol rájuk bízta a falu vezetését. Ez azonban csak pályájuk kezdete volt, a három falu egyesítése után ugyanis Dányiból tanácselnök lett, Elekből meg párttitkár, de a becenevüket már korábban megkapták a helyiektől: a Kommunista Pista meg a Sztalin Jóska. Az ötvenes években még büszkén viselték is ezeket a neveket, pedig többet akkor se konyítottak a kommunizmushoz, mint akkor, mikor előmásztak a szénakazalból, illetve abból a bunkerból, aminek 1956-ban 10-12 napig megint igen nagy hasznát vették. De ez már egy másik történet, és ha Isten vagy Vlagyimir Iljics Lenin megsegít, egyszer majd elmesélem.