;

politika;populizmus;

- Az erő vonzásában

Akadnak ellentmondások a Fidesz kormányzásában és politikájában, és noha a szelektív észlelésünk miatt ez a befogadónak nem zavaró, azért meg lehetünk róla győződve, hogy Rogánék agyalnak rajtuk.

Például a Hegyi-Karabah keresztényeit elüldöző agresszornak, amikor az azeriek ráadásul iszlám hívők, miért gratulálunk? Vagy: ha a gyerekvédelmi törvény hivatkozási alapja az, hogy ne az iskolák, hanem a szülők kezében maradjon a szexuális érzékenyítés témája, akkor miért nem viheti be magával a fotókiállításra a gyerekét valaki, ha akarja? Vagy: az oroszok által indított háború ügyében a béke mellett kardoskodik a kormány, ami egyenlő volna Ukrajna vereségével; viszont Izrael esetében a háború pártolását érzékelhetjük.

A logikai ellentmondások azonban valójában nem ellentmondások, ha találunk mögöttük valami kapcsot. Nem árt, ha ez a kapocs valamiképp természetes húrokat penget meg bennünk. Mindannyiunknak mélyen a tudattalanjában van a győzteshez tartozás vágya és az autoritáshoz való igazodás. Világos: a fene se akar vesztes lenni, a koragyerekkorban meg kifejezetten veszélyes, ha nem találunk olyan autoritást, amely meg tud védeni minket. Erre mindaddig szükség van, amíg saját magunkat nem tudjuk ellátni, megvédeni. Az erkölcsi érzékünk is annak megfelelően fejlődik, ahogy erősödünk. Ekkor már - lehet - nem is feltétlenül akarunk a győztesek oldalára kerülni, legalábbis ha úgy érezzük, a győztesek tisztességtelenek.

Ezek bonyolult, egymást keresztező értékek, érzések, de mindannyiunkban benne vannak. Ezért aztán a pofátlanság megbüntetését helyénvalónak tartjuk, függetlenül a jogi szabályoktól vagy a távlati következményektől. Mert a gondolkodásunk másik korlátja, hogy mindig a közeljövőre figyelünk. Pedig ma már a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” gondolkodásmód a bolygó pusztulását okozhatja.

A Fidesz azért is tud békeharcos lenni az orosz-ukrán konfliktusban, mert azt valószínűsíti, hogy Oroszországot nem lehet legyőzni. A palesztin-izraeli konfliktusban ugyanakkor azt valószínűsíti, hogy Izraelt nem lehet legyőzni. Az erő zsarnoksága és annak tisztelete a demokráciákban a tömeg. Más történelmi periódusokban nem a tömegből származott az erő, sokkal inkább elitisták voltak a rendszerek. Putyinnak is szüksége van az orosz nép támogatására, Erdogannak is, és a különböző türk uralkodóknak is. Az ellentmondások egyik közös metszete tehát nem más, mint az erő, e kultuszt pedig a politika testesítheti meg. Legalábbis sokkal jobban, mint a joguralom, amely bonyolult és lassú eljárásrendet követel meg.

Orbán a Karmelita erkélyen az erő előtt igyekszik tiszteletét tenni. Putyin mellett tárgyalópozícióba kerülni - még ha ott a feszültség és a kimerültség jeleit is mutatta - számára azért jelentős, mert valaki erős mellett foglalhatott helyet. Olyan ez, mint mikor a csúnya lány a szép barátnőjével akar, kísérőként jelen lenni a buliban. Ilyenkor mindegy, hogy Putyin gyerekeket rabolt; nem igen különbözik ez attól, hogy a Hamasz meg túszokat szedett. Még szerencse, hogy az izraeli-palesztin konfliktusban nem az erőszak mellé áll a magyar kormány - szeretném azt hinni, hogy valami etikai pislákolás is van e döntés mögött.

Az erőkultusz és az ahhoz való vonzódás, a normalitás hangoztatása örök emberi reakció. Úgy tűnik, egyre fedettebb módon jelenik meg, a civilizáció nem engedi teljesen nyers formájában hangoztatni. Nem fajok, hanem kultúrák összeférhetetlenségéről beszélünk. A normalitásra hivatkozás populista kommunikáció formájában jelenik meg, és nem fasiszta módon. A vezér nem agresszív és támadó, hanem védekező és megmentő.

Aztán a populisták körül valahogy mégis elfajul a történelem.