Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi az állam, akkor nyilvánvalóan megfogalmazódik az az általánossá vált, szinte közhelyszámba menő definíció, miszerint: „Az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalommal bíró politikai szerveződés, amelyet az azon a területen élő emberek – az állampolgárok – hoznak létre”. E témának hatalmas szakirodalma van: történettudományi, jogi szociológiai és egyéb tudományos megközelítésekkel. Sokfelől közelítik a fenti kérdést, sok szempontból igyekeznek feltárni az igazságot és a valóságot, noha a kettő nem mindig ugyanaz. Az idők folyamán is változhat a megfelelőnek gondolt definíció, gondoljunk csak XIV. Lajos elhíresült mondására: „L'État, c'est moi!”, ami a maga korában igaz volt.
És a középkori Európában is igaz volt (noha akkoriban ezt nem, vagy nem így fogalmazták meg), hiszen a király volt a királyság (az akkori állam) megszemélyesülése. Egyes történészek szerint egyebek közt ez volt az oka, hogy a tragikus végű muhi csata (1241) után a hozzá hű emberei hetedhét határon túlra menekítették IV. Bélát. Azt a királyt, aki hadvezérként talán nem, de országépítőként, államszervezőként oly nagyot alkotott, hogy második államalapítóként emlékezett rá az utókor. Közel háromszáz évvel később pedig a mohácsi csata (1526) során meghalt II, Lajos király vesztével megszűnt az önálló magyar állam.
Arra a kérdésre tehát, hogy mi az állam, meg tudjuk találni az alkalmas választ, még abban a közelítésben is, hogy milyen viszonyban van az állam az adott földrajzi területen élő állampolgáraival (most hagyjuk ki azt a viszonyt, amely az adott földrajzi területen élő más államok állampolgáraihoz köti, oda-vissza alapon).
Még mielőtt ebbe belebonyolódnánk, tegyünk fel egy másik kérdést: ki az állam?
Itt most rövid csönd következik, hogy előbb megértsük a kérdés lényegét, majd megpróbáljunk felelni rá. A kérdés természetesen nem értelmetlen, csak furcsa. Ilyen kérdéseket (mint általában a szokatlan nézőpontúakat) nem szoktak feltenni. Ezért választ sem egyszerű adni rájuk. Először az a válasz tolakszik elő, hogy az állam nem „ki”, hanem „mi”. Vagyis nem személy, hanem fogalom. Annak a valaminek a fogalma, amelyet immár annyian próbáltak definiálni. Igen ám, de egy fogalom nem tud cselekedni. Nem képes írni, olvasni, törvényt hozni, azt betartatni, a törvény megszegőit büntetni. Azt emberek teszik, mégpedig olyanok, akik felesküdtek az államra és ennek folytán, e törvényi lehetőségekben foglaltak szerint az állam nevében tesznek eleget. Írnak, olvasnak, törvényeket hoznak, ezeket betartják és betartatják, megszegőit büntetik. Mégpedig ők, ezek az emberek, az állam nevében.
Kérdés, hogy mindeközben gondolnak-e arra a felelősségre, amely ezzel jár. Egy modern demokráciában az államot emberek hozzák létre: az állampolgárok. Mégpedig abból a célból, hogy az állam és az azt létrehozó, megteremtő állampolgárok közt folyamatos, egymásrautaltságon alapuló, pozitív bizalmi viszony legyen. Az állampolgár jogosan várja el, hogy az ő adójából működő állam biztosítsa az ő normális életfeltételeit, hiszen ha ezt nem teszi, nem tudja előállítani azokat a javakat, amelyek lehetővé teszik az állam működését. Horribile dictu: végső soron nem az állam fizeti az alkalmazottait (államigazgatás, igazságszolgáltatás, rendfenntartás, stb.), hanem az adófizető állampolgár. Ha másért nem, legalább ezért a csúf kereskedelmi, adok-veszek helyzetért várná el az állampolgár, hogy az állam őérte legyen, cselekedjen, működjön – és nem önmagért. Nem annak folyamatos bizonyításáért, hogy az állam ott áll, örökös felsőbbrendűségében, megingathatatlanul és kikezdhetetlenül, szilárdan és erősen.
A Tyrannosaurus Rex. Akinek (vagy aminek) az lenne a dolga, hogy küzdelemre szorítsa az emlősök ősanyját: a pockot.
A mai államtörténeti őskorban talán nem ártana meggondolni, hogy mi lett a királyi őshüllőkkel, és mi az őspockok emlős utódaival. Talán ezért is érdemes lenne, ha mindazok az (ugyanolyan sérülékeny) állampolgárok, akik az állam nevében, állami felhatalmazással gyártják az állam megnyilvánulásait (törvények, rendeletek, végrehajtási utasítások, stb.), felelősségteljesen végiggondolnák szándékaikat, tetteiket, valamint azok következményeit. Ha belegondolnának azok helyzetébe és állapotába, akiket érintenek ezek az államra testált jogok és kötelességek. Amelyeket, az államot képviselő, különféle feladatokkal megbízott ugyanolyan állampolgárok, mint bárki más, rossz esetben rákényszerítenek állampolgár-társaikra. Teszik mindezt T-Rex álruhában. Amelyet a munkaidő végeztével levetnek. És úgy mennek haza, mint a többi pocok. Mert persze ők is azok.
Lehetséges, hogy egyetlen percig sem gondolnak arra, hogy mindaz velük is bármikor megtörténhet, ami most épp azokkal történik, akiknek az állam nevében befolyásolják az életét? Vagy ha nem velük, akkor gyermekeikkel, szüleikkel, családjukkal. Abban az esetben is ugyanolyan rezzenéstelenül, szenvtelenül viselnék T-Rex álruhájukat? Könnyedén átélnék hónapokig-évekig a kínok kínját, a folyamatos megaláztatást? Ha a pillanatnyi, elviselhetetlen fájdalom napokig, hetekig, hónapokig, évekig tartana – és nem jöhetne a megváltó vég, mert tűrni és szenvedni kell az utolsó lélegzetvételig, ahogy ezt a Tyrannosaurus Rex előírja? Kérdés, hogy azok az emberek, akik az adott helyzetben a T-Rex megszemélyesítői (miközben ugyanolyan őspockok, mint akikre lesújtanak), vajon felismerték, felismerik-e helyzetüket.
S hogy az emberi jogi bíróság közel negyed évszázada már elutasított egy hasonló ügyet? Valóban. Bizonyára ugyanígy tett volna a dohányzás betiltásával, nem csak a közösségi, zárt helyeken, hanem az utcán is. Pedig ez most világjelenséggé válik. Nem az élvezetet tiltják, hanem az egészséget védik vele (a sok, hozzá kapcsolható haláleset miatt: tüdőrák, szívbaj, sztrók, stb.). Az eredeti állampolgári kérelem nem az egészség védelme érdekében született – mert a gyógyíthatatlan betegségnek a szenvedés, a hosszas kínlódás és a kiszolgáltatottság a velejárója –, hanem az emberhez méltó életvég elismeréséért. A kérelem az öntudatos és helyzetével tisztában levő állampolgár tragikus, bár nyilvánvaló és érthető döntése nyomán született. Az állam ellen-kérelme viszont hosszú kínlódásra és szenvedésre kötelezné az állampolgárt. Sőt, nem is az állam kötelezné erre, hanem egy elismert, nagy tekintélyű nemzetközi bíróság. Hadd ne illessük a megfelelő jelzővel ezt az égbekiáltó cinizmust.
Inkább figyeljünk oda arra, hogy az egyébként sima hangvételű, szakmailag pontos és helyálló, 40 ezer karakter hosszúságú szöveg megemlíti a lehetséges életben maradási megoldásokat. Gyógyszeres terápia (amely növeli a túlélési időt). Légzéstámogatás (otthon is használható lélegeztető gép). Fizioterápia (kardiovaszkuláris fittség javítása). Foglalkozásterápia (terapeuta közbejöttével). Beszéd- és nyelvterápia. Táplálkozás (megelőzni az alultápláltságot). Pszichológiai, pszichiátriai és szociális támogatás. Jól kiépített hospice-szolgáltatás. A fenti sorok az ellen-kérelem szövegéből származnak.
Mivel ezek nem jogszabályi hivatkozásokon alapulnak, feltételezhető, hogy a szöveget író és összeállító T-Rex álruhájú pockok elmeszüleményei. Két lehetőség van. A szöveg megfogalmazói vagy végtelenül és romlottan cinikusok, vagy abban a tévképzetben élnek, hogy a magyar egészségügy legalábbis a svájci vagy a japán versenytársa.
Néhány napja nyilvánosságra került egy reprezentatív felmérés, 16-59 éves kor közti magyar állampolgárokat kérdeztek az eutanáziáról: elfogadható-e és ők elfogadnák-e magukra nézve. A megkérdezettek nagy többsége teljesen, vagy valamelyes törvényi szabályozással mindenképpen elfogadná és legálissá tenné, 8 százalékuk pedig teljesen elutasítja.
Illyés Gyula sorai illenek ide: „…mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.”
