Ők meg tudták csinálni? Mi sem vagyunk alábbvalók! Tegyük meg! Ha fiatal vagy, akkor magadért, ha öreg, akkor a fiatalokért! Ha fiatal vagy, akkor büszkeségből, ha öreg, akkor tapasztalatból, meg azért, mert így nem mehetsz el.
Mert ezek itt nem fognak megállni, mert már nem tehetik.
Ébresztő, hát mit művelnek velünk? Ezt akartuk ’90-ben, büszkén és boldogan? Reménykedtünk, mi voltunk a minta, és mi lett belőlünk? Elsőből a lesajnált, megvetett utolsó. A mérhetetlen rablást az ország talán pár év alatt kiheverné. De azt a szellemi pusztítást, a szisztematikus kettéosztást még nemzedékek fogják megszenvedni. A gyerekeinket sajnálom, hogy nem tudunk (ha így folytatódik) egy megbecsült országot hátrahagyni, ahol 33 év után evidencia a demokrácia és a jogállam, aminek most csak a máza van meg. Ahol a „hatalom” legfőbb fegyvere nem az uszítás a világot másképpen elképzelőkkel szemben.
Mi kiváltságos korban születtünk. 80 éve lényegében nincs háború. (Bár az orosz-ukrán és az izraeli nyilván felkavarta a világot.) Az elmúlt évszázadokban a rövid élettartam, a hatalmas mértékű gyermekhalandóság, borzasztó betegségek és az óriási többség számára a nélkülözés, a nyomor volt a társadalmak osztályrésze.
Itthon mi a helyzet? Mert az olló eszméletlenül nyílik. Ez Nyugaton is nagy gond, pedig ott azért az átlagos milliárdosnak az elődeik révén nem 13, hanem 100-200 év kellett a meggazdagodáshoz. Nem véletlen, hogy Trumpnak a lecsúszóban lévő fehér munkásosztály a legfőbb szavazóbázisa. Itthon hasonlóképp a legszegényebb, megvezetett, megfélemlített, minden információtól elzárt, leginkább kistelepüléseken élő százezrek alkotják a bázist.
Jó 30 éve más volt Európa is, Amerika is. Akkor még tele voltunk reményekkel, hogy végre eljöhet a sokunk által áhított új világ: a többpártrendszer, a vélemény- és sajtószabadság, a szabad utazás és a vállalkozás lehetősége. Azonban valami már akkor megbicsaklott. Hirtelen 800 ezren váltak munkanélkülivé, akik jobb esetben korkedvezménnyel nyugdíjba vonultak vagy kényszervállalkozók lettek. Ők azt gondolhatták: „Ez a demokrácia? Talán nem ezt érdemeltem.” Nincs valami hasonlóság most a végeken?! Amikor az ember a tűzifát sem tudja kifizetni, akkor demokráciára vágyik?! Csak ki kell használni a helyzetet a hatalomnak, mert arra van kapacitása.
Jó pár évig nyugalom volt. Aztán jött 2008. Amerikából. Milliók szegényedtek el, és a gazdasági válság átterjedt a mindig is sérülékenyebb Európára. az USA-nak szerencséje volt, úgy hívták, Barack Obama. Ám csodát ő sem tudott tenni, s nyolc év után a rosszul megválasztott demokrata jelölt alulmaradt a lehető legrosszabbal, Trumppal szemben, aki hamarosan a fotelből nézte a Capitolium ostromát.
És itthon? Tudom, nagy az ugrás, de 2002-től valami megváltozott. Ebben az évben a veretes mondat, mely szerint „a haza nem lehet ellenzékben!” (© O.V.) kezdte kifejteni „áldásos” hatását. 2010-től pedig elkezdődött valami borzalom. Családi, rokoni, baráti kapcsolatok kezdtek tönkremenni. Sokan, akik akkor „ellenzékbe kerültek”, mélyen elgondolkodtak azon: hogyan lehetnek egyszerre ellenzékiek és hazafiak is?! Na azt már nem! Az ország mentális állapota a hosszú évek alatt mára tragikussá vált, ami az emberek egymáshoz és az élethez való viszonyulását illeti. Minderre ráerősít a globális felmelegedéstől való félelem, a Covid és az egymást követő gazdasági nehézségek, az orosz-ukrán, és most az izraeli-palesztin háború. Ilyen körülmények között mindennél fontosabbak lennének a stabil emberi kapcsolatok! Ehelyett az egymás elleni hergelés zajlik.
Tíz- és százezrek mentek külföldre dolgozni és tanulni. Sok diák dolgozik a tanulás mellett, adott esetben a fogadó ország támogatásával. Rengetegen közülük soha nem fognak hazajönni, mert már nem csak a fizetés mértéke a meghatározó. Ebből a közhangulatból már nem kérnek! Ez az igazi tragédia! Ahogyan a kitűnő Gábor György filozófus írta: „A lerohasztott kórházakat, a kiherélt oktatást helyre lehet hozni, de a sérült lelkeket..?! Mert az új numerus clausus most nem a zsidókat érinti, hanem minden gondolkodó embert!”
Csodálkozunk azon, hogy itthon és világszerte a tájékozatlan vagy éppen félretájékoztatott, csalódott, megkeseredett tömegek populista, szélsőjobboldali pártokra szavaznak? Ők határozzák meg voksaikkal a humánusan gondolkodó tíz- és százmilliók életét?! Az ember nem tanul. Aztán – ahogyan szokott – majd jön a fölébredés, csak akkor már lehet, hogy késő lesz, és ismét beleszaladunk egy óriási pofonba, így a harmadik évezred hajnalán… Majd sokan rájönnek, hogy ismét sikerült a rossz oldalra állni.
Felebarátaim! (És negyed.) Hát nekünk tényleg Mohács kell?! Tényleg nem tudjuk átlépni az árnyékunkat?! Jól van az, hogy Pártunk és Kormányunk gazemberekkel barátkozik? Putyin még azt a gesztust sem teszi meg teherré vált polgártársainak, hogy választani lehessen: novicsok, repülőgép vagy a 18. emelet. (De elnézést, mert ennek fele sem tréfa…) Nálunk ugyan még nem viszik el a tüntetőket, de igény az volna rá! Idővel az erős kormányok szívesen teljesítik a reájuk szavazók kívánságait.
Az orosz-ukrán háború első napján egy ismerősöm felfokozott izgalommal kommentálta a történteket. Gondolom, Kárpátalját már behúzta. Hogy Erdélyt miként gondolta vissza/megszerezni, azt nem tudom. Már csak azért sem, mert az nem a határaink mellett terül el. Románia NATO- és uniós tagságát talán hagyjuk is. Talán most ennél nagyobb a tét. Hogyan élik meg gyerekeink a klímaváltozást? Lesz-e elég ivóvíz? Mi lesz az óceánok partjain fekvő világvárosokkal?!
Eközben elöljáróink a múltba révednek, vármegyéznek, ispánoznak. Ápolják a kapcsolatot Putyinnal, Erdoğannal, Lukasenkával, és a Türk Tanácsban a legszebb helyet kapják. Azért, ha föltennék nekik a kérdést: hová mennének lakni, mert valamiért menniük kellene: Keletre vagy a hanyatló Nyugatra – valami azt súgja, hogy a hanyatlót választanák.
Viszont mi most inkább a lengyelekre figyeljünk, mert ott sem volt várható ez a hatalmas győzelem! Minden különbség ellenére se adjuk föl! Ha nekik sikerült, nekünk is sikerülhet! És legyen barátunk Donald. Csak Tusk legyen a vezetékneve!
