Hatalmas éljenzést hallok onnan! – mutatott le Viktor Silberer a roppant épületcsoportra, amely felett elsuhantak. Sziklay János hírlapíró óvatosan kihajolt a kosárból, és megszemlélte a helyszínt. Aztán illő tisztelettel ellentmondott a léghajó kapitányának: amit hall, az aligha éljenzés, tekintve, hogy a kőbányai sertésszállások felett repülnek éppen, és alattuk nincs más, mint sok ezernyi visító disznó. És bár e pillanatban a ballon harmadik utasánál, Pálmay Ilkánál nincs rajongottabb operettprimadonna a honban, az azért nem valószínű, hogy még a pesti ólak népe is őneki röfögne vivátot.
Hogy éppen így történt-e, száznegyven év távolából lehetetlen kideríteni. De Sziklay Jánosnak annyira tetszett a kőbányai kaland, hogy mindhárom, az utazásról szóló „légből kapott” tárcájába belevette. Az persze természetes volt, hogy bármerre suhan a hatalmas sárga gömb az alján fityegő kosárral, az emberek összecsődülnek és megéljenzik a bátor utazókat. Az azonban joggal dagaszthatta a színi körökben épp csak forgolódni kezdő újdondász kebelét, hogy a Népszínház ifjú csillaga éppen őt kérte fel kísérőül a léghajós kalandra.
De ez a festői toalettben abszolvált páros reptetés valójában a vége volt Silberer 1883 nyári pesti vendégszereplésének, úgyhogy kezdjük a történetet inkább az elején. Az akkor harminchat esztendős sportférfiú az előző őszön vette át a 8000 forintért legyártott Vindobona léghajót Brissonnet párizsi gyárában. A szürke hivatalnokcsaládból származó Viktor Silberer láthatóan másmilyen életre vágyott: fiatalon Amerikába ment, aztán újságírónak állt, hazatérve megalapította az Allgemeine Sport-Zeitungot, miközben evezősbajnok lett és a modern sportok – kerékpározás, atlétika, lovaglás – szakértője.
Amikor 1882. augusztus 11-én a bécsi Práterben először felszállt a léghajójával, egy éppen százéves technológiát alkalmazott. Sajnos az 1100 köbméter gázzal megtöltött, 24 méter magas, kaucsukkal impregnált selyemből készült ballonról akkorra már azt is sejtette mindenki, hogy közlekedési eszközként nincs jövője, lévén kormányozhatatlan. Használták már katonai felderítésre, meteorológiai vizsgálatokra, értek el vele magassági rekordokat a jeges 8000 méter fölé emelkedve – de abban Silberer alighanem úttörő volt, hogy semmi mást nem célzott meg, mint a gyors és eredményes pénzkeresetet.
A bécsi rendőrség óvatosságának köszönhetően persze nem kezdhette rögtön a bérreptetéssel, legfeljebb „asszisztenseket” vihetett magával pár órás útjaira. Aztán amikor előbb egy temetőfalnál, majd egy fán megakadva – természetesen ügyetlen utasai hibájából – könnyebb balesetet szenvedett, a szkeptikus hangok elől bölcsebbnek látta egy időre Magyarországra jönni, hogy „a budapesti közönség előtt is bemutassa a művészetét”.
Nemhiába volt újságszerkesztő Viktor Silberer, pontosan tudta, hogyan működik a sajtó. Érkezéséről exkluzív híreket helyeztetett el a lapokban, aztán kiszivárgott, hogy első útjára újságírókat visz majd magával; közben itt is, ott is izgalmas úti beszámolók jelentek meg a sportember bécsi repüléseiről. Egyedül az időjárást nem tudta befolyásolni: így aztán az eső, illetve a viharos szél miatt két ízben is hiába várt a ballon felengedésére a Király utca végén lévő polgári lövölde gyepén összegyűlt népes közönség.
Mikor végre június 26-án rámosolygott Silbererre a szerencse, a pestiek már viszonylagos rutinnal figyelték az előkészületeket. A lövölde légszesz-vezetékéről délután kezdték tölteni a ballont, hogy a napnak ne legyen alkalma túlzottan felmelegíteni a világítógázt, veszélyesen megnövelve annak térfogatát. Hat óra után aztán a léghajós kitüntetésekkel ékes kék zubbonyra cserélte tornászöltözékét, felterelte vendégeit a kosárba, majd amikor a zenekar lelkesítő indulói közepette a katonák elengedték a köteleket, és a Vindobona elszakadt a földtől, a kosár peremére állva, kalapját lengetve vett búcsút a fizető – és a környező utcákat ellepő nem-fizető – közönségtől.
A lövölde forintos székein az indulásokkor mágnások, tábornokok, képviselők, társaságbeli hölgyek ültek, egy-egy alkalommal majd’ ezer érdeklődő – összevetésül: a ballonba mintegy 300 forint ára világítógáz fért –, míg a szél szeszélyére bízott kosárban kalandvágyó, egyben közismert pestiek foglaltak helyet. Az első úton Hoitsy Pál függetlenségi párti országgyűlési képviselő, ellenzéki újságíró, nem mellesleg meteorológus és csillagász repült együtt Vészi Józseffel, a Pester Lloyd fiatal szerkesztőjével. A második felszállás előtt a sajtó tudni vélte, hogy két arisztokrata áll be a kosárba, de végül Sasvári Ármin, a Nemzet belső munkatársa és Kilián Henrik, a Neues Pester Journal rangidős szerkesztője emelkedett fel a földről.
Harmadjára aztán jöttek a nemesek: báró Atzél Béla (messze még az idő, amikor megalapítja és pazar eleganciával berendezi a Park Klubot), és vele báró Szegedy Sándor földbirtokos és huszárfőhadnagy. A negyedik alkalommal Silberer saját fiatal feleségét röptette meg a Goldberger nagykereskedő família valamely férfisarjával, míg végül az utolsóként felkonferált úton Sárkány János Ferenc, a Vadász és Versenylap főszerkesztője, a lovaregyesület titkára mellé ismét Vészi József szállt be. A jelek szerint ekkorra elmúlt a magasban szerzett korábbi náthája.
A lapok persze már tudni vélték, hogy Pálmay Ilka kacérkodik a Vindobonával, mégis, szinte robbant a hír, hogy a kedvéért Silberer mégiscsak nekivág egy utolsó utáni utazásnak. Július 9-én hatalmas tömeg tekintetétől kísérve szökkent el a földről a két vörös kalapos fiatal, vagy ahogy a primadonna által a levegőbe szórt reklámcédulákon olvasható volt: „Rinaldo és Rinaldini, a Sárga hajó, vígjáték egy feleresztésben” két főszereplője („Rendező: Silberer”).
Átrepültek az épülő Keleti pályaudvar felett, elhagyták a temetőt, látták a hatalmas elevátort a Duna-parton, majd Kőbányát és Kispestet. Sziklay János rácsodálkozott a mindent belepő, áttetsző füstre és párára („És nekünk ezt a füsttől terhes levegőt kell éjjel-nappal szívnunk!”), végül az őket vágtató lován követő báró Eötvös Loránd kíséretében megérkeztek Vecsés közelébe. Ilyenek a véletlenek: Pálmay Ilka állomásfőnök bátyja és a menyasszonya éppen itt élt, úgyhogy a kalandos este vidám poharazással ért véget.
Ami azt illeti, Silberer próbálkozott még néhányszor Magyarországon. Ajánlatot tett például, hogy az 1885-ös ipari kiállításra egy, a Vindobonánál is nagyobb, Budapest nevű léghajót építtet, részvénytársasági alapon. A tervet nagy érdeklődéssel fogadták, majd elvetették. 1886-ban pedig visszatért, és az Állatkertből szállt fel néhányszor: az utolsó útra kiírt sorsolás szerencsés nyertesét, Hanák Mária „mesterember sorbeli”, középkorú asszonyt végül 20 forint átadásával beszélte le az útról, hogy két nemes úr kíséretében röppenjen a város fölé.
Viktor Silberer még jó darabig gyakorolta a léghajózást, még a fiát is megtanította a sportra, de szép lassan inkább a tőzsdei üzleteiről, ingatlanbefektetéseiről – például a Semmeringen felépített első luxusszállodáról –, majd városatyai ténykedéséről vált nevezetessé. 1924-ben hunyt el, a nevét ma Bécs Donaustadt negyedében viseli egy utca – abban a városrészben, ahová rendszerint a Vindobonával sodorták őt a szelek.
Érdekes, hogy legemlékezetesebb útjának két társa még életében utcanevet kapott. Sziklay Jánost ötvenedik írói jubileumán érte ez a tisztesség szülővárosában, Veszprémben, Pálmay Ilkáról pedig 1939-ben nevezték el Ungváron azt a helyet, ahol a szülőháza állt. Sziklay utcája még ma is megvan. „Rinaldo és Rinaldini” matuzsálemi kort ért meg egyébként, mindketten 1945-ben hunyták le a szemüket. Meglehet, akkorról visszatekintve a szelek játékára bízott, idilli út már olybá tűnt, mintha egy másik életben történt volna.
