Reisz Gábor új filmje: „Magyarázat mindenre”. Arra is, amire nem. A hiányt pedig készségesen áthidalja az emberi képzelőerő. Mint általában. A film jó, talán a vágó dolgozhatott volna rajta kicsit többet, de tetszik az eredmény.
Az alkotás fő üzenete a hallgatás. (Nemcsak a forgatókönyv szerint.) Mindenki várja a nagy leleplezést, de az elmarad. Zsebtükröt kapunk helyette ajándékba: használjuk egészséggel. A filmben van konfliktus bőven, de nincsenek valódi negatív hősök, azokat unalmas emberi problémák pótolják:
- A történelemtanár nem veszi észre, hogy nemcsak a politikai pártok szimpatizánsai nem kommunikálnak egymással, de ők is egyre kevésbé a feleségével, így házasságuk a legjobb úton halad afelé, hogy történelmi kategóriává váljon.
- Az apa harcosan kiáll sérelmet szenvedett fia mellett, de eszébe sem jut azt mondani az érettségire készülő gyereknek: „Rendben, akkor most üljünk le, és mondd el nekem az ipari forradalom lényegét, szeretném látni, mit tudsz!”
- A gimnázium igazgatója nyugalmat akar, semmi más nem érdekli. Elég baja van már így is, ne csináljanak neki újakat. A konfliktusokat meg oldja meg más. Ha nem, ki van rúgva.
- Az újságíró korrektül megpróbálkozik a másik fél meghallgatásával is, de az alkalmazottak a szabadság korában nem nyilatkozhatnak szakmai kérdésekről munkáltatói jóváhagyás nélkül (kérdezzenek meg egy multit). Abban viszont szerintem hibázik, hogy nem keresi meg a koránál fogva még „fóliázandó” áldozat szüleit (nagykorú hozzátartozóit), valamint nem teszi fel interjúalanyának azt a kérdést, amellyel két átlagember egy hasonló beszélgetést elkezdene: „Rendben, ezt a tételt húztad. Hogyan foglaltad össze a téma lényegét?”
Az epizódszereplőket (orvos, taxisofőr, stb.) szintén nem hibáztatom: részinformációk alapján magunk is tucatjával foglalunk állást naponta. Gyakran ugyanúgy tévedve, mint ők. Az előítélet tökéletes botox, minden adathiányt kitölt.
A legpozitívabb hős számomra a főszereplő elérhetetlen szerelme; a kicsit elvarázsolt lány szomorúan, de beletörődve veszi tudomásul, hogy az általa egyetlenként csodált tanár nem igazán szereti a gyerekeket: csak pedagógus, de nem pedofil (elnézést az idétlen régi vicc újrahasznosításáért). Amikor pedig rádöbben, hogy a bizonyítványát „karinthys” megoldásokkal magyarázó hódolója nemcsak a vizsgán maradt néma, de később is elhallgatta az eset valós körülményeit, bajba sodorva egy embert és nagy felfordulást okozva, ultimátumot ad neki: tegyen rendet, vagy azt is elfelejtheti, hogy valaha ismerték egymást.
Úgy érzem tehát, a történet nem arról szól, ki mennyire gonosz. Negatív hősnek (a nevetséges álötvenhatos epizódkarakter mellett) legfeljebb magát a főszereplőt tekinthetnénk, de ő közel kerül hozzánk és sajnáljuk is kamaszos zavaráért, így nem tudunk haragudni rá. Pótlék viszont van bőven: mindazok a szereplők, akiknek civil megfelelői folyamatosan idegesítenek bennünket a mindennapokban. A filmben és a nézőtéren egyaránt mindenkinek megvan a megingathatatlan véleménye, amelyet saját buborékja is teljes mértékben visszaigazol. Hiba nyilván csak a többiekben lehet – „azokban".
A filmben tehát pont az nincs meg, amiért elmentünk rá, amiért sorban jelennek meg róla a pozitív kritikák és amiért Velencétől Chicagóig kitüntették: a rendszerkritika. Reisz Gábor nem azt mondja, hogy valami rossz, valami más pedig jó lenne, hanem azt, hogy ilyenek vagyunk. Még azt sem teszi hozzá, hogy „sajnos”. Csak elgondolkodik, és tükröt tart elénk. De egy szabad országban mindenki szabadon megválaszthatja egy film üzenetét. Talán nem meglepő, hogy pontosan meg tudjuk előre mondani, „mire gondolt a rendező valójában”. Természetesen arra, amit mi már régen tudunk.
A film egy másik kedves élményt is eszembe juttatott, a Katona József Színház Kamrájában 2012 áprilisában bemutatott „Virágos Magyarország” című „nagyoperettet”. Valahol vidéken játszódik, az ottani élet minden szépségét megjelenítve. Politikust, vállalkozót, ilyesmit. Kifigurázva a hibákat és elkövetőiket. Tréfásan, üdítően. Jókat nevettem. Sokszor. Sokakkal. Az egész nézőtér. Ez elgondolkodtatott. Nincs itt valami hiba? Nekem helyes véleményem van a dolgokról és természetesen örülök, ha nevetségessé teszik „azokat”. De itt mindenki ugyanúgy gondolkodna, mint én? Pont itt? Kizárt. De akkor ők min nevetnek? Saját magukon? Azt nem szokták. Vagy félreértik a darabot és azt hiszik, én vagyok nevetséges? Nem értenek ezek semmit… Röviden: gratulálok a szerzőknek, akik darabjukkal megvalósították a legnemesebb NER-t. Megadták nekünk a Nemzeti Egyetértés Reményét – ha csak két felvonás idejére is. Remek dolog, ha felszabadultan tudunk együtt nevetni a szomszédunkkal – anélkül, hogy egy pillanatra is egyetértenénk vele. (Én kétszer is láttam a darabot, de aztán szokatlanul gyorsan levették a műsorról. Kíváncsi lennék, miért. Abban biztos vagyok, hogy nem a romló jegyeladások miatt.)
„Építő” kritikát ígértem, teljesítem. Filmhez és színdarabhoz a továbbiaknak semmi köze, csak ahhoz, amiről mindkét két alkotás szól: predeterminált gondolkodásunkról, ahol az élethez hasonlóan előbb születik meg az ítélet, mint a vádirat és a védőbeszéd. („A tanú” után szabadon.)
Egy építész azt kérdezi, miért építik újjá a Budai Vár Szent György terén a József főhercegi palotát: „Van-e ennek valami, ki merem mondani, nem politikai indoka? Művészettörténeti, városképi, vagy valami hasonló, mert az én véleményem szerint nincs.”
Én pedig nézem a ház bőven javítható háborús sérüléseinek fotóját, és azt kérdezem: volt annak, hogy ezt az épületet 1968-ban felrobbantották, bármiféle „nem politikai” indoka?
A Vár most folyó restaurációjáról zajló vita rendszeresen visszatérő eleme, hogy a múlt századfordulón itt megvalósított épületek túlméretezettek voltak „a polgárváros eredeti szövetéhez képest”. Egy építész szerint az lett volna ideális megoldás, ha a József főhercegi palotát visszaépítik azzá a korábbi Teleki-palotává, amelyből eredetileg kialakították. Nézem a két épület képét: mindkét tömb 13 ablakos, 2 emeletes. A polgárváros szövetét nem József főherceg palotája, hanem Teleki József gróf 11 lakásos „körúti stílusú” bérháza sértette meg – már 1789-ben. Annak a mai visszaépítése miért lenne jobb?
A Dísz téren újjáépülő Vöröskereszt székház is elfogadhatatlanul túlméretezett – mondja a kritika. Nézem a képet, a bírált magasság max. másfél méterrel haladja meg a szomszédos Batthyány-palotáét, amelyet senki sem kritizál. Komolyan erről a különbségről beszélünk?
Megértek és tisztelek minden jobbító szándékot. Magam is törekszem erre. De nem értem, miért nem merjük felvállalni, ha valamiben tévedtünk. A média éveken keresztül tele volt a Városliget megóvásáért folytatott harccal, zöldterületként hivatkozva egy olyan elkerített parcellára is, ahol az egykori Budapesti Nemzetközi Vásár romos irodaépületei csúfították el a parkot évtizedeken át. Ma itt a Magyar Zene Háza áll, kisebb helyen, igazi építészeti gyöngyszemként, nemes funkciókat szolgálva. Hogy mi hiányzik? Egyetlen szó: „bocs’”. Bővebben: ez tényleg nem lett rossz. Jó, hogy megépült. Örülök neki. Még én is. Nézzük is meg a műsort…
De az is eszembe jutott az október 7-ét követő hetek nyugat-európai tüntetéseinek képeit nézve, hogy tényleg nem fordult meg senkinek a fejében: lehet, hogy mégsem baj, hogy Magyarország nem engedett be százezer-számra embereket az elmúlt években? Ha Nyugat-Európának is gondot jelent az integrációjuk, mi vajon tényleg sikeresebben oldottuk volna meg a feladatot? Hogy úgysem akartak itt maradni? Ja, eleve más kontójára akartunk befogadónak látszani? Azért nem kockázatmentes a dolog: a dublini egyezmény szerint mindenki bármikor visszatoloncolható az első regisztráció országába, ha végül „jogosulatlannak” ítélik, a lajstromba vétel elmulasztását pedig csak Görögországnak szokták elnézni…
Példát persze mindenki mutathat. A leginkább meggyőzően is: személyesen. Elég egy szívességi lakáshasználati nyilatkozat az önkormányzatnál. Willkommen! Bienvenue! Welcome!
