Megkezdődött a tűzszünet és a fogolycsere Gázában, a segélyekkel megrakott első kamionok beléphettek a története legmélyebb humanitárius válságát élő övezetbe. Az esemény nemzetközi fogadtatása újfent azt bizonyította, hogy Izrael ugyan megnyerheti ezt a háborút, de kommunikációs szempontból máris lesújtó vereséget szenvedett. Az október 7-i, kegyetlenségét tekintve a nemzetközi színtéren is precedens nélküli terrortámadást végrehajtó palesztin terrorszervezet fennállása legnagyobb diadalát könyvelheti el akkor is, ha végül katonailag megsemmisítő vereséget szenved.
Izrael többszörösen belesétált a Hamász csapdájába, és semmiféle kiút nem körvonalazódik számára. A nemzetközi közvélemény memóriája meglepően rövidnek bizonyult, a palesztin áldozatok napról-napra növekvő száma egyre szélesebb körben feledtetik október 7-e szörnyűségeit, mint ahogy azt is, hogy a háború kirobbantásának felelőssége kizárólag a Hamászt terheli.
Izrael belement egy kiprovokált háborúba, belement a tűzszünetbe és fogolycserébe, noha tudja, hogy a Hamász csak időt akar nyerni a háború által szétzilált sorai újrarendezéséhez. Egy terrorcsoport nem adja ki aduászait pusztán humanitárius megfontolásból vagy saját népe védelmében, saját foglyai kiszabadítása érdekében. Főképp a Hamász nem, amely mindig, de e háború alatt mindenki számára láthatóan épp maga áldozza fel saját polgári lakosságát azért, hogy erősítse az „elnyomó-megszálló Izrael”-képet és fokozza a zsidó állam elleni indulatokat. De mit tehetett volna Izrael? Október 7-ét nem lehetett válasz nélkül hagyni és várni a következő támadást. A kórházakba-iskolákba telepedett, a palesztin lakosságot is túszként használó terrorcsoportot nem lehet civil áldozatok nélkül megsemmisíteni. A túszok kiszabadítása pedig erkölcsi kötelessége Izraelnek, amely most úgy járt, mint a nyuszika – ha van sapkája, ha nincs, jár a pofon.