A kötelező gépjárműbiztosítás évfordulóján minden évben megdöbbenek a biztosító társaságok irracionális magatartásán, amellyel – meggyőződésem szerint – sok munkával és költséggel sikerül sok ügyfelet veszíteniük.
Bő évtizednyi megszakítás után 15 éve van újra saját nevemen gépkocsi (közben is vezettem, de céges autóm volt). Legalább negyven éve nem okoztam balesetet, bár a biztosítók számára ebből nyilván csak az utóbbi másfél évtizedről áll rendelkezésre adat, hiszen az látható, hogy minden évben nőtt a bonus-besorolásom, ami most már évek óta B10. Magyarán: olyan ügyfél vagyok, akihez foggal-körömmel ragaszkodniuk kellene, hiszen – amióta minden elektronikusan intézünk – még annyi költségük sincs velem kapcsolatban, amennyibe régen a könyökvédős kolléga néhány perce került, amíg elkönyvelte a bevételt.
Ehhez képest minden novemberben fejbe kólintanak valami megmagyarázhatatlan emeléssel, ami manapság azért is nehezen érthető, mert pár kattintással minden biztosított megnézheti a további választási lehetőségeket, majd újabb két gombnyomással felmondhatja régi és megkötheti új szerződését, amit így már néhány ezer forintos különbség esetén is érdemes megtenni.
Nem sorolom fel, hogy az elmúlt években mely biztosítókat cseréltem másikra, hogy egy esztendő múltán ismét tovább kelljen állnom. Tény viszont, hogy a lista nagyon változatos, és a legnagyobb-legismertebb intézetek is szerepelnek rajta. Volt olyan esztendő, hogy a váltással 30-40 százalékot, tíz-tizenötezer forintot spóroltam meg, ami egy 2005-ös évjáratú Suzuki Ignis esetén (és a korábbi alacsony infláció mellett) jelentős összeg egy nyugdíjasnak.
Hogy mégis nem évekkel ezelőtt írtam e méltatlankodó sorokat, annak oka a most kézhez vett díjközlő levél pofátlan mértéktelensége: a biztosító, amelynek a legkisebb gondot sem okoztam, a tavalyi 27 ezer forintos díjamat 50 ezerre, szerény 85 százalékkal (!) kívánná emelni. Mivel az éves infláció idén „csak” 18 százalék körül lesz, a drasztikus emelés nem magyarázható a pénzromlással. Hosszan töprengés után csak arra tudok gondolni, hogy az életkorom változása rejlik a díjemelés mögött (a levél szerint 71 éves vagyok, ami ugyan csak hónapok múlva lesz igaz, de vélhetően már egy másik kategóriát jelent, mint eddig).
Egészen bizonyos vagyok abban, hogy a (nem) tisztelt biztosítók mindenféle statisztikák alapján és nagyon bonyolult algoritmusokkal számolják a kockázati valószínűségeket. Készséggel elhiszem azt is, hogy a magasabb életkor és a károkozás gyakorisága között van valamiféle sztochasztikus kapcsolat. De abban is biztos vagyok, hogy egy jól megtervezett szoftver nemcsak komplett életkori csoportok átfogó statisztikáit, hanem egyéni kártörténeti adatokat is számításba vehetne.
A szépkorúak méltányosabb elbírálására nemcsak lehetőség lenne hosszabb kártörténetük ismeretében, de nekik nagy szükségük is lenne erre, a fokozatosan elértéktelenedő nyugdíjak és az időseket sújtó magasabb infláció körülményei között. Pláne, ha tudjuk, hogy sokuknak nélkülözhetetlen az autó családi kapcsolataik fenntartásához, bevásárlásaik intézéséhez, az egészségügyi szolgáltatások eléréséhez.
Meglehet, hogy mindehhez jobb lenne, ha a kötelező biztosítás nem a járműre, hanem a vezetőre vonatkozna. Hogy maradjak a saját példámnál: ilyen esetben nemcsak az utolsó 15 évről, hanem ennek legalább háromszorosáról lenne látható, hogy nem okoztam balesetet. Persze lehet, hogy a kiváló biztosítók ez esetben sem akarnának ügyfélként megtartani. Ki tudja?