- Marno János: Foghegyről fogsárba

Fogsárban zajlik az univerzum
felőrlődése és szétszéledése;
estül, hűvösödik a tó kanyargós,
hosszúpartfele, a feleségem
boldogan töltene itt egy pár napot
a filmes panzióban az ősz küszöbén,
zihálva hallgatom őt egy emelkedőn,
szárad a szájboltom, és félrenyelek.
A táj most fenségesebbnek hat, mint
gyerekkoromban volt; benőve
platánnal, többel, cserjével, tölggyel,
és harapni lehet a levegőt, de
lábam remeg, mintha valami rettentene,
vagy rettenetesen legyengített
a betegség, mely a belemet ette.
A nagyfiunk szandálban, pólóban s egy
rövidnadrágban támogat bennünket,
és szót emel értem, hogy a panziós
tervéről az anyját lebeszélje. „Ne
viccelj, anya! Hogy az apával ti itt,
kettesben? Neked elmentek hazulról?” Így
botorkálunk át csendben a túloldalra,
ahol a part egyenesebb s a tó vize is
lágy meleget olt bele a levegőbe.
Kívül tágasabb s üresebb is az út-
test az égboltra nézve; tücsköt
hallunk utánunk szólni, ám ezúttal
nem felesel az ének a csillagképekkel.
Egy nap pedig arra eszmél az ember, hogy
mindjárt megdöglik, félbemaradva
vetve a partra, emésztetlenül.