Létidejű kérdések (Sándor Iván: Tiltott terület)

„A korszak emberi helyzeteivel való szembenézés” újabb etapjához érkezett Sándor Iván új regényében, mindaz, amivel „a megoldhatatlanságok korában” egy író hozzá tud járulni a világunk megértéséhez akkor, amikor „a szellem szavának az ideje lejárt. Nemcsak Magyarországon, az egész világon.” Az idézett részek a tavalyi, Szakadékjátszma című regénye kapcsán a Kossuth-díjas íróval készült interjúnkból („Megoldhatatlanságok kora”, Nyitott mondat, 2022. április 14.) származnak, de szellemiségét, céljait és írásmódját tekintve az idén ősszel megjelent Tiltott területre is igazak.
A magyar kisváros, Tófalva Napfény Panziójának 2-es, 3-as és 4-es szobájában dolgozik egy helytörténész, egy művészettörténész és egy haditudósító. Az első az ideiglenes lakhelyét, az éppen száz éve épült egykori Rózsa Villa történetét választotta szakdolgozata témájául. A professzor az emberi természetről tervez írni, de mivel a nyelv megfertőződött, a szavak kifejezőereje erodálódott, a szellemhez hasonlóan, a képek felé fordul a figyelme, és festmények „szavaival” próbálja a (történelmi-mindenkori) valóságot megragadni. Az ukrán–orosz tűzvonalból hazaérkezett tudósító a frontbeszámolóját készül papírra vetni. Mindannyian rémálmokkal küszködnek, amelyekben a múlt árnyai éppúgy szerepet kapnak, mint jelenü(n)k eseményei és a kutatott-vizsgált-átélt történeteik. Egymást kiegészítő, együvé tekeredő szemléletek, nézőpontok, tapasztalatok és sorsesemények. Alkalmanként kiegészülve történészi és filozófiai meglátásokkal – kölcsönözve a fikción belül készülő, Miben élünk, mire képes az ember? című, gyűjteményes kötet szerzőitől.
A villa és lakóinak története egészen Galíciáig eredeztethető vissza, a magyarországi zsidósors mementójaként, a kommunizmusbeli hányattatásokkal kiegészülve, egészen napjaink politikai-közigazgatási kafkai világáig; a festmények az emberi történelem hataloméhes uralkodóinak visszás és véges történeteiről mesélnek; a nyitott szemű halott kisfiú eleven emlékképe egy hiábavaló háború megannyi hiábavaló áldozatának maradandó ikonja.
Nemcsak a fent említett szereplők társalognak egymással a panzió kertjének kőpadján. Az általuk felfejtett és ábrázolt létdrámaszálak is párbeszédre lépnek. Méghozzá egy a regényben is megjelenített Samuel Beckett-darabnak variációs előadására is rímelve (mise en abyme, avagy „szöveg a szövegben”, „színház a színházban” öntükröző alakzata), mely során a szereplők fejére bohócsipka kerül – ahogy ez a szellem emberei által játszott abszurd kérdés-játék (kérdésre csak kérdés a „felelet”) során is felmerül majd lehetőségként. És mint tudjuk: a clownok egyben sírásók is (lásd Hamlet).
Halotti gyászszertartás lenne a Tiltott terület, ahol végkifejletként „mindent ellep a por” az emberi történelem ezen pontján? (S amihez a regény sajátos fúgaszerű mondat-zeneisége biztosítja a rekviemet?) Vagy ez már a gyászmunka? Esetleg még csak figyelmeztető felhívás?
A regény mottójául választott T. S. Eliot-idézet (Négy kvartett) alapján mindez talán teljességgel mindegy. Hiszen az idő természete még az emberénél is felfoghatatlanabb számunkra – de az állandósága, egyben vélt ciklikussága csak az egyidejűséget és/vagy az ismétlődést mutatja. A történelmi változás az azt megélőknek többnyire mindig tragikus. Főleg, ha tudatában vannak, hogy valójában semmi nem változott – csak újra megtörtént. Ahogy ezt a regényben ábrázolt közemberek vállvonogató magatartása is alátámasztja. Ha pedig hatalmi szóval, esetenként a fogyasztási-piaci logika érdekétől hajtva elzárnak bennünket egy adott (kutatási, műveleti, művészeti, építési) területtől, így egyenesen a múlt idő megismerésétől, nem marad más, mint a jövőnek szánt archiválás, dokumentálás. Ahogy ezt ez a regény is teszi. (Magvető, 2023. 152 o.)