Eltorzult a magyar oktatási rendszer, a háttérben az egyházi térnyerés és az állami források apadása áll

Kezdő tanári fizetések, az oktatásra fordított kiadások – két mutató, amelyben utolsó helyen áll Magyarország az OECD legfrissebb, szeptember közepén megjelent oktatási jelentésében. Ez a két adat is rendkívül árulkodó, de tovább árnyalódik a kép, ha hozzátesszük, hogy nálunk az egyik legmagasabb a magánforrások aránya az oktatáson belül.

Az OECD országok többségében a kötelező alap- és középfokú oktatás nagy részét állami forrásokból finanszírozzák, leginkább az óvodai és a felsőoktatási szinteken lép be a magántőke, ami túlnyomórészt közvetlenül a háztartásoktól származik tandíj formájában (kisebb részt vállalati és non-profit szervezetek által nyújtott támogatásból), ez viszont mindenhol aggodalomra ad okot az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőségével kapcsolatban – állapítja meg a jelentés.

Magyarországon a teljes oktatásban, vagyis az alapfokútól a felsőoktatásig a magánforrások aránya 2020-ban több mint 17 százalék, ami ugyan nagyjából megfelel az OECD átlagnak, ám az uniós országok átlagánál (10 százalék) jóval nagyobb. Ezzel többek között Chilével és Törökországgal vagyunk egy ligában.

– Bár ez a szám nem tűnik elsőre feltétlenül magasnak, a tendenciát érdemes figyelni, vagyis, hogy nálunk nőtt a legnagyobb mértékben ez a mutató.

– mondja Lannert Judit oktatáskutató.

Míg az OECD országokban átlagosan az összes állami kiadás 10 százalékát költik oktatásra, nálunk ez csupán 6 százalék. A jelentés megállapítja, hogy az országok nagy részében növekedtek az állami a kiadások, nem utolsósorban a világjárvány idején a legtöbb helyen bevezetett távoktatás miatt. A plusz forrásokat jórészt az online oktatásra való átálláshoz szükséges tanári továbbképzésekre, eszközvásárlásra, online tanulási platformokra költötték azért, hogy minél gördülékenyebb kegyen az átállás, és ne szakadhassanak le még inkább a hátrányos helyzetű gyerekek a többiekhez képest. Ezzel szemben nálunk 2020-ban még csökkent is az oktatásra fordított állami források aránya az előző évhez képest.

A magántőke-arány növekedésének egyik legfőbb oka az egyházak egyre látványosabb térnyerése az oktatásban, ebben a statisztikában ugyanis az egyházi források is magánforrásnak minősülnek, holott a felekezeti fenntartók is gyakorlatilag teljes mértékben állami pénzből finanszírozzák az iskoláikat. Emellett az alapítványi- és magániskolák száma is kétségtelenül növekszik, de közel sem olyan ütemben, mint az egyháziaké.

– mondja Polónyi István oktatáskutató, kiemelve: az egyházi intézmények jóval több állami forrásból gazdálkodhatnak, mint a többi iskola.

„Ez a folyamat a társadalom törzsiesedéséhez vezet. Jelenleg az alapján, hogy milyen iskolába jár, elég nagy pontossággal le tudjuk írni egy gyerek és a családja társadalmi- anyagi helyzetét” – mondja Lannert Judit, aki úgy gondolja, az egyházi intézmények között még erősebb a szegregáció, mint az állami iskolákban. Vannak olyan intézményeik, ahol kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoznak, máshol a tehetséggondozás van a fókuszban.

– Ma a magyar elit jellemzően alapítványi iskolába járatja a gyerekeit, a felső középosztály pedig az egyházi iskolákba. Az alsó rétegeknek, akik nem tudnak erre pénzt szánni, marad az állami iskola. Gyakorlatilag teljesen szegmentálódott a magyar közoktatás. Az alacsony színvonalú állami közoktatással szemben kialakult egy valamivel jobb egyházi oktatás, és ez hosszú távon újratermeli a társadalmi különbségeket – teszi hozzá Polónyi István. Úgy gondolja, teljesen nyilvánvaló, hogy nem a vallásosság miatt választják sokan ezeket az iskolákat, hiszen a legutóbbi népszámlálás adataiból is kiderült, egyre kevesebben vallják magukat hívőnek. Vagyis egészen biztosan az állami közoktatás alacsony színvonala miatt menekítik a gyerekeket inkább az egyházi iskolákba. Az másodlagos szempont a szülők számára, hogy ezekben az intézményekben evangelizálják-e a gyerekeket, a kettős nevelésről már sokaknak van tapasztalata Magyarországon az állampárti időkből – ha otthon más szellemben nevelkedik a gyerek, úgysem lehet hatékony a „térítés”.

A szakképzésben 9 százalék a magánforrások aránya az OECD-átlag 5 százalékkal szemben. Ez nem tűnik nagy aránynak, pedig a szakképzés esetében más a kormány stratégiája. Polónyi István szerint ebben a szegmensben valóban van olyan szándék, hogy minél több vállalat lépjen be a finanszírozásba, például az úgynevezett duális képzésen keresztül. – Véleményem szerint ez is csak álhozzájárulás, hiszen a képzésben részt vevő vállalatok adókedvezményt kapnak, miközben a diákok valójában nagyon olcsó munkaerőt jelentenek számukra. Több kutatásból tudjuk, hogy ezek a diákok általában nem maradnak a képzési helyükön, vagyis a rendszer itt sem működik hatékonyan – mondja Polónyi István.

– A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a piaci elemek felerősítése az oktatás terén nem kedvez a minőségnek, és növeli a társadalmi különbségeket,

– véli Lannert Judit, aki ennek igazolására többek között a svéd példát hozza. Ők azt gondolták, hogy ha beengedik a „piacot” az oktatásba, az versenyt gerjeszt majd, ami hatékonyabbá teszi az iskolákat, és hosszú távon javítja a minőséget, csökkentve a társadalmi különbségeket. „Feltételezték, hogy ha megjelenik a magánszektor, akkor az állami iskolák majd összekapják magukat, hogy ne maradjanak le a versenyben. Ehhez képest Svédország eredményei elkezdtek romlani a PISA felmérésen. Szerintem ez a modell azokban az országokban működhet, ahol nem annyira szegmentált a társadalom, mert ahol igen, ott inkább lehúzza a színvonalat.”

Polónyi István szerint a magán vagy alapítványi iskolák valójában nemhogy növelnék a versenyt, éppen ellene hatnak. Különösen igaz ez a drága, például nemzetközi iskolákra, amelyeknek nagyon kell vigyázniuk arra, hogy az odajáró diákok ki ne essenek, ott ne hagyják őket, nehogy elveszítsék a saját fizetőképes keresletüket. „Ezek az iskolák éppen arra valók, hogy védjenek a versenytől, merthogy oda csak nagyon sok pénzzel lehet bejutni. Ha elmegy egy gyerek, az számottevő kiesést jelent a finanszírozásban. Éppen ezért nincsenek olyan nagyon erős követelmények, nagyon keményen foglalkoznak a gyerekekkel, iszonyúan vigyáznak rájuk. Mivel magas a presztízsük, biztos, hogy az innen kikerülőket felveszik szinte bárhová a felsőoktatásban.”

Nem véletlen, hogy az igazán eredményes, magas színvonalú és egyenlőbb társadalmakat „kitermelő” oktatási rendszerek nem ezt az utat követik. Ezekben az országokban az állam nem menekül a felelősség elől, és az oktatást olyan közszolgáltatásként kezeli, amelyre muszáj eleget költeni, hogy megfelelő legyen a színvonal. „Ehhez képes Magyarországon zuhantak az egyik legnagyobb mértékben, 8 százalékkal az oktatásra fordított kiadások, Törökországgal és Mexikóval egyetemben” – összegez Lannert Judit.

Álprivatizáció a felsőoktatásban

Az OECD adatai szerint a magyar oktatásban (alaptól a felsőfokig) összességében annak ellenére nőtt a magánforrások aránya, hogy a felsőoktatásban ellenkező folyamat zajlott le az utóbbi években. Bár a modellváltásnak nevezett „álprivatizáció” ‒ melynek során öt egyetem kivételével az összes magyar felsőoktatási intézményt vagyonkezelő alapítványok tulajdonába szervezték ki ‒, átmenetileg látszólag növelhette a magánforrások arányát, Polónyi István oktatáskutató szerint valójában ugyanúgy az állam finanszíroz szinte mindent, csak éppen átláthatatlanul.

Két olyan egyetem van, ahol nem álprivatizáció történt, az egyik a Budapesti Corvinus Egyetem, amely valódi értékkel rendelkező részvényköteget kapott. A másik a gödöllői Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem, amely jelentős földvagyonra tett szert. Emellett azoknak az intézményeknek vannak még jelentős, nem adóból származó bevételei, ahol magas a külföldi hallgatók aránya, ezek jellemzően a SOTE illetve az orvoskarokkal rendelkező egyetemek.

Ugyanakkor a modellváltó egyetemek 300 milliárd forint többlettámogatást kaptak, ezzel 2022-ben gyakorlatilag kétszeresére nőtt a felsőoktatás állami támogatása, ezzel értelemszerűen automatikusan csökkent a magánforrások aránya – mondja Polónyi István. Világtendencia, hogy a felsőoktatás dotációjába próbálják bevonni a tandíjból, különböző támogatásokból, privát és vállalati adományokból, vagyis nem adóból származó bevételeket. „A kormányok sehol nem tudják olyan mértékben növelni a felsőoktatás finanszírozását, amit az infláció és a költségek növekedése megkövetelne. Ez közgazdaságilag tulajdonképpen magyarázható is, hiszen a felsőoktatás lényegében egy jelentős egyéni megtérüléssel járó kiadás. Magyarországon a diplomások átlagosan majdnem kétszer annyit keresnek, mint a középfokú végzettséggel rendelkezők. Értelemszerűen ez kevésbé igaz egy szociális munkásra vagy tanárra, viszont többszörösen igaz egy közgazdászra vagy informatikusra. Vagyis a felsőoktatás nagyon jó egyéni beruházás, miközben a társadalmi haszna is magas, növeli a GDP-t, az innovációt, a versenyképességet, elméletileg jogos, ha megoszlanak a költségek az egyének és az állam között” – mondja az oktatáskutató, aki szerint a modellváltás lehetne egy ezirányba tett lépés. „Valójában valószínűleg azt szeretnék biztosítani, hogy ha megnyílnak a brüsszeli pénzcsapok és elkezdenek a felsőoktatás fejlesztésére áramlani az uniós források, ezek a pénzek megfelelő kezekbe, a miniszterelnök köréhez kerülhessenek” – teszi hozzá Polónyi István.