- Bábanimációs doku a kenyér mártírjairól

Most nincs itt az ideje az ünneplésnek – jelentették ki a 20. jubileumi Marrákesi Nemzetközi Filmfesztivál szervezői. Több szempontból is érthető ez a felvetés, hiszen a nagy konkurens kariói fesztivált úgy ahogy van lefújták a gázai események miatt. Sokáig kérdéses volt az is, hogy a marokkói rendezvényt megtartják-e. Azután végül a szervezők úgy döntöttek, hogy Marokkó politikailag és kulturálisan független a konfliktustól. A nyomósabb érv a mulatozás visszafogása – semmilyen partit vagy koccintást sem tartottak – mellett minden bizonnyal a közelmúltban történt földrengések sora volt, hiszen a nyitó és a záró gálán egyaránt vetítettek egy-egy kisfilmet arról, hogy a kormány mindent elkövet a természeti katasztrófa károsultjai érdekében. A közhangulat szemmel láthatóan depresszívebb volt, mint a tavaly fesztivál idején, különösen, hogy lefújták az összes szabadtéri vetítést, köztük az éjszakai gálákat az óvárosi főtéren, a Dzsema el-Fnaán, pedig több ezer ember szokott törökülésben, teát iszogatva mozizni és minden bizonnyal nagy ünneplés lett volna, amikor Mads Mikkelsen felvezeti a legújabb Indiana Jones mozit, amelyben ő a főgonosz. Marokkói újságíróktól még azt is hallottuk, hogy a szervezők idén direkt megkérték a nyugati vendégeket, hogy lehetőleg ne sétáljanak egyedül Medinában és akkor lennének a legboldogabbak, ha mindenki élvezné a híres Mamounia Hotel csodálatos nyugalmát és környezetét.

Persze, vannak, akiket nem lehet „bezárni”, mint például Matt Dillon amerikai filmcsillagot, aki kiment kaszinózni és a helyi sajtó szerint egy kisebb vagyont veszített. Erről még a mesterkurzuson is megemlékezett: bevallotta, hogy szokott rossz döntéseket hozni és a kaszinó bizony az volt.

„A jövő filmművészete jó kezekben van” – mondta Jessica Chastain zsűrielnök a záró gálán, utalva arra a tizennégy versenyfilmre, melyekről dönteniük kellett. A fesztivál a muszlim világ haladó szemléletű és fiatal alkotóira koncentrál (Reisz Gábor Magyarázat mindenre című alkotását versenyen kívül vetítették, mivel ez már a harmadik egészestés alkotása, így ő itt már veteránnak számított) és a fődíjat hazai alkotó kapta: Asmae El Moudir a The Mother of All Lies című bábanimációt is alkalmazó dokumentumfilmjéért. Valóban innovatív mű ez, hiszen a rendező a saját családja, szomszédjai és ismerősei élményei alapján mesél az 1981-es marokkói tüntetésekről, melyek II. Haszan király ellen szerveződtek a brutális élelemhiány miatt. A rendező projektje az apjával az volt, hogy egy helyen felépítik otthonuk utcájának makettjét, a szereplőket bábuként keltik életre és elmesélik, mi történt azon a napon, amit a „kenyér mártírjai” átéltek. A katonák gondolkodás nélkül gyilkoltak – egy nap alatt több mint hatszáz embert –, köztük a rendező kishúgát is megölték.

Aztán a katonák elszállították a holttesteket, hogy eltüntessék a nyomokat, így a családok nem is tudták eltemetni a szeretteiket, akik valahová tömegsírokba kerültek. Vagy ott van az egyik szomszéd története, akit ok nélkül zártak börtönbe tizenhárom évre – mai napig nem tudja miért. Ezeket a motiívumokat oldotta meg a rendező bábanimációval, melyek igen hatásosra sikerültek: a szörnyűséget a néző fantáziáját keményen megmozgatva szimbolizálják. Asmae El Moudir őszintesége és keménysége még arra is kiterjed, hogy kíméletlenül filmezi a saját nagyanyját, aki a rendszer híve a mai napig és tagadja az eseményeket. A filmezést is úgy próbálja gátolni, ahogy tudja és a saját unokáját is leszajházza, mert a filmredezés „tisztátalan” tevékenység. A vakon hívő, hozzánk közel álló ember elviselése egyetemes téma – ezt még európai újságíróként is kellemetlen volt átérezni és feldolgozni.

Ám fontos megjegyezni: Marrákesben nem csak súlyos drámákat lehetett látni. A marokkói panorámában láttam egy vígjátékot, a Moroccan Badass Girlt, melyben fiatal lányok próbálnak maguknak pasit fogni és mivel a helyiek rondák, kifejezetten európait – nem kicsit volt abszurd ezt marokkói lányok között ülve végignézni. Nem csak a téma miatt, hanem mert teljesen másképpen néznek filmet, mint mi az öreg kontinensen: dumálnak, telefonálgatnak, röhögnek, tapsolnak, sírnak – egyszóval, egy marokkói moziban minden előfordulhat. (Például egy-egy nyugati film olyan jelenetét, melyben meztelenség van, hosszú sikoltozások szokták kísérni.) A Moroccan Badass Girl amúgy piszok rossz film volt, de érdekes volt látni, hogy nem voltak benne tabuk, itt mernek és tudnak viccelni a hatalommal és ezt azt bizonyítja, hogy 1981-óta elképesztő nagy utat tettek meg a nemzetköziség terén.