Megfogyva és törve is – Ijesztő képet mutatnak a magyarság létszámáról a tavalyi népszámlálások

A rendszerváltás óta megállíthatatlannak tűnik a magyar népesség számbeli fogyatkozása úgy Magyarországon, mint a szomszédos országokban. A tavaly zárult utolsó népszámlálások azonban minden eddigi mértéket meghaladó csökkenést mutattak. Bár ez előre látható volt, a fogyás mértéke még így is valóságos sokkot okozott a térség minden országában. A 15 millió magyar mítosza végképp szertefoszlott, a cenzusok összesített adatai szerint a Kárpát-medencében élő magyarság száma ma már a 11 milliót sem éri el, az utóbbi három évtizedben több mint 1,7 millió magyar tűnt el. Az utóbbi tíz év vesztessége kiemelkedően magas – mintegy 850 ezer fő, úgy, hogy ez idő alatt Magyarországon a „nemzeti kormány” politikájának – propagandájának? – zászlóshajója épp a családtámogatás, a születések számának ösztönzése volt mind idehaza, mind a határon túli közösségek soraiban.

A tavalyi magyarországi cenzus szerint hazánk lakossága 9 millió 604 ezer fő volt. Ez a legutóbbi, 2011-es népszámlálás óta 464 ezer fős csökkenést jelent. A hazai népességvesztést jelentősen mérsékelte a 131 ezer fős - többségében a környező országokból érkező magyarokból adódó - bevándorlási többlet. Ez azonban nyilván a határon túli magyarok rovására ment, ahol a népességcsökkenés mértéke a kisebbségi közösségek fennmaradásának hosszútávú esélyeit veszélyezteti.

A népszámlálási adatok megemészthetetlenek a közélet és a közgondolkodás számára is, a politika nem tud, és úgy tűnik, nem is akar mit kezdeni a demográfiai katasztrófával. A cenzusok lezárulta és eredményeinek nyilvánosságra hozatala óta egyetlen, a magyar kisebséggel rendelkező szomszédos államok szakembereit is felvonultató tudományos tanácskozásra került sor, de hasonló politikai-döntéshozói kezdeményezés még nem történt. Múlt pénteken a szerbiai Sajtószabadság Alapítvány és a CEU Demokrácia Intézetének szervezésében rendezték meg Budapesten a Democlipse/Népfogyatkozás konferenciát, amelynek előadói - demográfusok, történészek, jogtudósok, szociológusok és politológusok – a friss népszámlálások eredményeinek ismeretében egy multidiszciplináris tanácskozás keretében elemezték a térség demográfiai helyzetét, különös tekintettel a Szerbiában, Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Szlovéniában élő magyar közösségeket érintő változásokat. A legnagyobb időkeretet értelemszerűen a szerbiai magyarság helyzete kapta, hiszen a konferencia főszervezője a vajdasági alapítvány volt.

„A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a legtöbb közép-európai ország lakossága jelentős mértékben elöregszik és fogy, ami többszörösen kihat a régió nemzeti kisebbségeire. A jelenségnek mély lélektani hatása lehet egyénekre és különböző társadalmi csoportokra, de széleskörű gazdasági, szociális, kulturális és politikai következményeket is von maga után nemcsak az érintett országokra, hanem az Európai Unióra és a kontinens egészére nézve is.” Ezen gondolatok jegyében hívták össze a CEU-n megrendezett tanácskozást, ahol a szakemberek a helyzetelemzés mellett a kiváltó okokra próbáltak rávilágítani, s arra keresték a választ, mennyire visszafordíthatatlan a demográfiai fogyatkozásunk, lehetséges-e még intézményes fellépés e folyamat megfékezésére, netán annak a megállítására, de kitértek arra is, vajon mutatkozik-e arra esély, hogy megtörténjen a jelenség szekértáborokon átívelő megértése.

Az előadásokból kiderült, az okok mindenütt ugyanazok.

A környező országok kisebbségi közösségeinél a természetes asszimiláció, a vegyesházasságok arányának növekedése, valamint új veszélyforrásként a magyar állampolgárság könnyített megszerzése is komoly tényező.

Bár az előadások nem a politikai aspektusokra összepontosítottak, azért egyértelműen az derült ki, hogy a jelenlegi család- és támogatáspolitika egyaránt elhibázott, a határon túli magyar politikai elit a Fidesz foglyaként a Magyarországon is hatástalannak bizonyuló családtámogatási politikát próbálja másolni, abban látják a kedvezőtlen népességi trendek megállításának egyetlen ellenszerét.

Józsa László korábbi szerbiai parlamenti képviselő, a Magyar Nemzeti Tanács egykori alapítója és első elnöke a konferencia egyik paneljének moderátoraként keserű mérleget vont a vajdasági magyarok helyzetéből. „Utolsó perceit éljük, hogy az agyonmagyarázott stratégiák szembesüljenek a valósággal, mert ha ez nem történik meg, akkor önmaga karikatúrájává válik a kisebbségi autonómia… Én pesszimista vagyok, a folyamatokat csak csoda tudja megfordítani. Ha ez így megy tovább, a vajdasági magyarság folklorisztikus elemmé degradálódik” - mondta. Következtetése azonban általánosan igaz a kárpát-medencei magyarság egésze számára.

Túllépni a nemzeti fájdalmakon

Magyarországon sem rózsás a demográfiai helyzet, a környező országok magyar közösségeiben viszont ennél jóval tragikusabbak mind a pillanatnyi, mind a távlati mutatók. A politika egyértelműen kudarcot vallott e téren, a Democlipse/Népfogyatkozás konferencia előadói sem voltak túlzottan optimisták. Tud-e segíteni egy tudományos tanácskozás, hozhat eredményt a tudományos együttműködés? - kérdeztük Purger Tibort, a tanácskozás szervezőjét. A vajdasági származású volt újságíró az Egyesült Államokban él, a New Jersey állambeli Rutgers Egyetem informatikai igazgatója, politikatudományi előadója, így egy olyan budapesti konferencia tető alá hozása, amelyen nyolc ország élvonalbeli szakértői keresik a válaszokat a térségünkben lezajlott legutóbbi népszámlálások eredményeire, jelentős erőfeszítést igényelt. Mégis, miért tartotta szükségesnek e konferencia összehívását, a szomszédos országokban élő magyar közösségek helyzetének párhuzamos bemutatását?

Purger elmondása szerint hármas szándékkal kezdeményezte a tanácskozást. „A népességfogyás nem elszigetelt jelenség térségünkben, ezért érdemes határokon átívelő leltárt készíteni. A közvetlen kiváltó okok ugyan közösségenként változhatnak, de a hatások és következmények nagyon is összecsengenek. Ezért csak úgy tudom elképzelni a racionális továbblépést, ha tágítjuk a látószöget, és a nemzeti fájdalmakon túllépve vizsgáljuk a helyzetet, mégpedig nem a hegemóniára törekvő hatalmi gócok szempontjából. A nagypolitika ugyanis hol elhallgatja a tényeket, hol saját céljaira hangolva használja fel azokat” - érvelt a főszervező. „Ezt az álságos populista képmutatást is szeretném leleplezni” - tette hozzá.

Általános, az „anyaországra” és a kisebbségi magyar politikai pártokra, érdekképviseletekre egyaránt jellemző ez az „álságos képmutatás”, derült ki szavaiból. Purger Tibor szerint ugyanis „egyhelyütt a kirekesztés és bezárkózás párhuzamos politikája érvényesül, mint például Magyarországon, másutt viszont az etnopolitikai vállalkozók és minioligarchák (Karmelitára kacsintgató) monopóliuma, valamint a folklorizáló kisebbség-koncepció térhódítása és annak elfogadtatása a maradék kisebbségiekkel. De vannak kreatív próbálkozások is, mint például Szlovéniában.”

Hogyan tovább? - adódik a kérdés. Kongatnunk kell a vészharangot és hamut szórnunk a fejünkre, beletörődve a megváltoztathatatlanba vagy még van lehetőség, idő tenni is valamit? Purger szerint a helyenként már észlelhető pánikhangulatot „csak úgy lehet megelőzni, ha tárgyilagosan felmérjük a helyzetet és megpróbálunk szembenézni a valósággal. Éppen ez utóbbihoz kellenek a kutatók. Azt kell megállapítani, hogy van-e teendőnk a trend megállításában vagy netán megfordításában, és ha igen, akkor kinek mi a dolga: államnak, gazdasági aktőröknek, civil társadalomnak, egyéneknek, nemzetek feletti szerveződéseknek és más cselekvőknek.”

Hangsúlyozta: „Egy tudományos tanácskozás természetesen nem old meg semmit, különösen, ha a szekértáborok a hatalmi arrogancia miatt nem is tudnak vagy akarnak egymással szóba állni. Mi nyitottak vagyunk a legkülönbözőbb nézetek szembesítésére, amit azzal próbáltunk bizonyítani, hogy olyan résztvevőket is meghívtam, akiknek az értékelésével korántsem értek egyet. Azt akartam elérni ezzel a – remélhetőleg csak első – lépéssel, hogy a tudományos konferenciák hagyományos kereteit lebontva, a szélesebb nyilvánosság előtt döbbentsük rá a politikusokat: rajtuk kívül is vannak erők, nem is akármilyen tudás birtokában, akik a napi érdekeken túllépve próbálnak gondolkodni a jövőről, az emberek életérzésének és jóléti feltételeinek megvilágításával.”