„Én csak azon az ajtón kopogtatok, amelyen egyedül nem vagyok képes belépni”. Karsai Dániel az emberi méltóságért küzd. A méltósággal meghalásért, nyugodt életvégért és életért. Első nyilvános megszólalásának és azóta adott interjúinak; gyógytorna közben készült, a fekvésből a felállásig tartó kínlódást bemutató, megrázó, mégis felemelő videójának; a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán elmondott érzékletes felszólalásának minden pillanata méltó volt az ügyhöz, amely akkor is mindannyiunké, ha zavarunkban inkább elfordítanánk a fejünket.
A félrenézéshez, amelynek oka a másodlagos szégyenérzet – nem először – most is az országház szolgált helyszínül.
Az ALS-betegséggel küzdő ügyvéd-alkotmányjogász Bedő Dávid momentumos képviselő meghívására volt jelen az eutanáziáról szóló parlamenti vitán, a karzaton. Majd az ülésterem előtti folyosón várt, a Fidesz–KDNP képviselői pedig szó nélkül mentek el mellette. Kósa Lajos ígérte, hogy egy későbbi időpontban szóba áll vele, és egy nevét nem vállaló, de Karsai-pólót készíttető Fidesz-tag levelet írt neki, amelyben az egész párt nevében mélységesen bocsánatot kért.
Pedig nem csupán a kormánypárti politikusok nevében lenne indokolt a bocsánatkérés. Zavarba ejtő helyzetben, két rohanás között éppoly méltatlan lehetett volna a kamera előtt PR beszélgetni ilyen fontos ügyben, mint politikai tőkét kovácsolni az életvég méltóságáról szóló vitából, érveket összemosni, vagy úgy, ahogy van negligálni a kegyes halál gondolatát.
Jó szándékuk ellenére a magukat nyitottnak, érzékenynek, empatikusnak tartó politikusok hozták Karsai Dánielt kínos helyzetbe. Azzal, ahogy folyosóra ültették, és az utcai hittérítőkre, szórólaposztogatókra, vagy pénzgyűjtőkre emlékeztetve szólították fel beszélgetésre az arrajárókat. És ha mindez nem lett volna elég, hadd lássa ország-világ, videón is közzé tették a történteket.
Hát így esett csorba mindannyiunk méltóságán. Kivéve Karsai Dánielén, a kopogtatóén, akinek ideje véges, de mondanivalója örök.