„Valószínűleg csak a hormonjai” – vakarta meg a fejét tanácstalanul az Elinor Cleghornt kezelő orvos. A nő akkor már hónapok óta szenvedett rejtélyes lábfájdalmaktól, és később alkalmi munkáiból származó fizetését pirulákra, gyógyteákra és alternatív gyógymódokra költötte, mégse használt semmi. Később Elinor komoly látászavartól szenvedett, második gyermekének születése és az azt követő időszak horrorisztikus kórházi jelenetekkel telt. Hét év szenvedés után kiderült, hogy egy ritka autoimmun betegségben, lupuszban szenved. Elinor Cleghornnak rengeteg frusztrációban és megaláztatásban volt része míg végre bebizonyosodott: fájdalmai nem képzelgések, nem pszichés eredetűek, hanem komolyak. A diagnózis után a brit művelődéstörténész úgy érezte, története egy nagy történet része, betegsége krónikájából kiolvasható megannyi komoly betegséggel küzdő nő esete, így született meg a Szenvedő nők – Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban című könyv.
Könyve elején a szerző saját sérelmeiről és negatív tapasztalatairól beszél, emellett olyan állításokat sorol, mint hogy a nőket kevesebb esetben utalják további kivizsgálásokra, mint a férfiakat, vagy hogy az Egyesült Királyságban a fekete nők ötször gyakrabban halnak meg terhesség vagy szülés komplikációitól, mint a fehérek. Sokáig tűnhet úgy, hogy a Szenvedő nők harcos feminista kiáltvány lesz az orvostudomány férfiközpontúsága ellen, de a könyv szerencsére ennél szórakoztatóbb. Ebben fontos szerepe van a fordítónak, Szécsi Noéminek, aki jól visszaadta a szöveg szarkasztikus, morbid humorát, kiszólásait. A Szenvedő nők leginkább ismeretterjesztő orvostörténeti műként írható le, mely az ókortól napjainkig szemlézi azokat a sztereotípiákat és tradíciókat, melyek gátolták az orvostudományt abban, hogy a női testet átfogóan vizsgálja.
Elképesztően tragikus történetekről olvashatunk Elinor Cleghorn könyvében: például a lobotomiát, azaz a homloklebeny elvágását az agytól, gyakran alkalmazták a túlzottan virgonc lányok, engedetlen feleségek „gyógyítására”. Ezt a drasztikus módszert a XX. század közepéig használták, John F. Kennedy húgát, Rosemary Kennedy-t 1941-ben lobotomizálták. Rosemary oxigénhiánnyal született, tanulási zavarokkal küzdött és nehezen fejlődött, később pedig megtagadta a szabályokat és sokszor találkozgatott férfiakkal. A botránytól tartva édesapja lobotomizáltatta, ekkor a lány mindössze huszonhárom éves volt, egész hátralévő életét pszichiátrián töltötte bénultan, beszédképtelenül, szinte katatón állapotban; 2005 januárjában hunyt el nyolcvanhat évesen.
Mindemellett vannak megmosolyogtató történetek is a Szenvedő nőkben.
Valljuk be, van valami bájos abban, hogy 300 férfi azért gyűlt össze egy kongresszusra a XIX. században, hogy a legújabb nőgyógyászati segédeszközök erkölcsösségéről vitatkozzanak; vagy, hogy az ókorban azt gondolták, a menstruációs fájdalom a méh vándorlása miatt van, és igyekeztek az elszabadult szervet külső eszközökkel, akár zenével is visszaterelni eredeti helyére.
Ezek a történetek még úgy is szórakoztatóak, hogy milyen sok nő esett áldozatul a félrekezelésnek vagy az orvosi vizsgálat hiányának. Ezt az általános stigmát ma is jól kifejezi a hisztéria szó, mely az ókori görög „hüsztera”, azaz méh kifejezésből ered, nagyon sokáig egyrészt úgy gondolták, csakis a nők lehetnek hisztériásak, másrészt, hogy ez a magyarázat a nőket érintő ismeretlen betegségekre. Csak a XIX. század végén szűnt meg ez az elképzelés.
A szerző példái főként a nyugati világból, Angliából és Amerikából származnak, és ezen országok társadalmi törekvései mentén mutatja be a feminizmus egészségügyi aktivizmusának eredményeit. Így is átfogó képet kapunk arról, mekkora hátrányból indult a nők gyógyítása: a nemi egyenlőtlenség, a sztereotípiák, a társadalmi berögzültségek, a vallás, a prüdéria mind-mind hátrányt jelentettek a megbetegedő nők számára.
Elinor Cleghorn könyvének zárszavában arra a következtetésre jut „akár bevallja az orvostudomány, akár nem, az orvosoknak a nők tüneteire adott reagálásában ma is érezhetők azok a sok száz éve meglévő nézetek melyek szerint nők fájdalma érzelmi, és nem testi eredetű”. A mű roppant izgalmas orvostörténeti képet fest, viszont van egy nagy hátránya, a szerző személyes érintettsége miatt sokszor szélsőséges következtetésekre jut. Biztos, hogy Cleghornnak igaza van, de az, hogy betegségét későn diagnosztizálták, inkább amiatt történt, mert betegsége rettenetesen ritka, nem pedig amiatt, mert nő. Az orvostudomány fejlődése során rengeteg hiba és félreértés, kísérlet vezetett egy betegség helyes diagnózisáig, kezeléséig, melyben minden beteg érintett volt, nemtől függetlenül. Szerencsére a lupuszt ma már gyorsabban felismerik. A Szenvedő nők élvezetes könyv, és az orvosi/kórházi rasszizmusról korrekt képet fest, viszont a rasszizmusban nem csak a nők érintettek, hanem a férfiak is.
Infó
Elinor Cleghorn: Szenvedő nők – Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban
Park Kiadó, 2023.
