„Nagyon remélem, hogy nem most készült velem az utolsó interjú” - Beszélgetés Veres Andrással

A Balassi Kiadó gondozásában néhány hete jelent meg a neves irodalomtudós, Veres András új kötete, A felejtés ellen. A szerzővel ennek apropóján beszélgettünk sok évtizedes pályájának némely – olykor a könyv témavilágán túlmutató – tanulságáról.

A mostani mű mintha ellentéte lenne a tavalyinak. Abban az Adyról, Kosztolányiról és József Attiláról szóló tanulmányaiból válogatott, most viszont a „fősodorhoz” nem számított írók kerültek sorra, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Pilinszky János és társaik.

A szerzők megválasztásából következik, hogy a két könyv alapvető gesztusa is nagyon eltérő. A tavalyi kötetben arra helyeztem a hangsúlyt, hogy még a magyar irodalom legfőbb szereplőinek életműve is kimeríthetetlen kutatási téma, a róluk való ismereteink állandó korrekcióra és kiegészítésre szorulnak. Hogy mennyire így van, mondanék egy egészen friss példát. Könyvemben részletesen bemutattam Király István Ady-értelmezését, többek közt bíráltam azért, hogy a költő kurucverseinek szereplőit a harmadik világ gerilláival rokonítja. Frantz Fanon A föld rabjai című könyvére hivatkozott, melyet a magyar népi mozgalom szellemi megerősítéseként üdvözölt. Csak most, a Hamász által provokált háború kapcsán tudtam meg, hogy ez a könyv, melyet ő antiimperialista alapvetésként méltatott, egyszersmind a palesztin terroristáknak is „bibliája”.

Az újabbnak viszont – mint azt a címe is jelzi – meghatározó gesztusa, hogy fölvegye a kesztyűt a felejtés ellen. A kegyeleti szempontokon túl ezt miért tartja olyan fontosnak?

Könyvem valamennyi szereplőjéről elmondható, hogy rohamosan kiszorul az emlékezetből. Az újabb nemzedékek hajlamosak megfeledkezni az elődökről, szeretik azt hinni, hogy az időszámítás velük kezdődik. Nemcsak méltatlannak tartom ezt, hanem kulturális javaink elpazarlásának is.

Történetek és emlékezések: a kötet alcímének első része meglepőnek tűnhet. Hogy jön a történetmesélés az irodalomtudományhoz? Nem túl profán ez?

Korántsem az. Az irodalomtörténet nem szűkíthető le tézisekre és érvelésre, a kontextus megvilágítása pedig nem lehetséges másképp, mint események, történetek elbeszélésével.

Írásaiban több helyen is fölmerül a magas kultúra válságának nyugtalanító kérdése. Egyik-másik hőse – például a kiemelkedő filosz, Török Endre vagy a nagy hatású filozófus, Márkus György – erre igencsak ambivalens válaszokat adtak. Kell-e aggódnunk?

Kétségtelen, Török Endre a magas kultúra közönségének szűkös voltára figyelmeztetett. Márkus György pedig arra, hogy a felvilágosodás eszméi, például az, hogy a kultúra elterjedése képes lesz az emberi életet, a társadalmi fejlődést pozitívan befolyásolni, illúzióknak bizonyultak. De mindketten elismerték, hogy mégis, ennek ellenére létezik, sőt virágzik a magas kultúra napjainkban is. Hozzátenném: aggodalomra mindig volt ok, az elmúlt századokban is.

Még fiatal kutatóként – társaival együtt – középiskolai irodalom tankönyveket írt, ami azért elég vesződséges vállalkozás lehetett. Megérte?

Vállalkozásunk nemcsak vesződséges volt, hanem veszélyes is, mert nemcsak a konzervatív professzorok és középiskolai tanárok támadtak érte, hanem a pártállami ideológia képviselői is. Szerencsére támogatóink is voltak, akik felismerték a tanügyi reform szükségességét. Hogy megérte-e? Lehetséges, hogy csak a legkiválóbb tanárokat és diákokat sikerült megszólítanunk. A mi eredeti elgondolásunk persze az volt, hogy általánossá tegyük a mélyebb irodalomismeretet. Elképzelésünknek nem a tankönyveink akkori fogadtatása ártott meg igazán, hanem az irodalom és az olvasás iránti érdeklődés folyamatos hanyatlása.

Hát éppen ez az, ami ma különösen nagy gondot jelent. Mintha beteljesülne a jóslat a Gutenberg-galaxis végéről.

Nem lehetett előre látni a kulturális kommunikációnak azt a radikális és egyben hihetetlenül gyors átalakulását, amit a számítógép és az internet általános használata idézett elő.

És azt sem tudhatjuk, hogy milyen újfajta kulturális szokások fognak a jövőben kialakulni és elterjedni, s talán a magas kultúra értékeivel is vetekedni. Napjainkban épp a mesterséges intelligencia kihívása és kockázata lett aktuális divattéma.

Irodalomszociológusként sokat foglalkozott a magas és a populáris kultúra összefüggéseivel. Van-e átjárás a kettő között? Kivételként előfordulhat-e az, hogy egy szerző mindegyiknek a részesévé válik? Petőfi költészetét például melyik regiszterbe sorolná?

Ma már nem tartható fenn a populáris irodalom elitista lebecsülése. Magától értetődik, hogy a kettő kölcsönösen hat egymásra. Például Rejtő Jenő szívesen élt a magas irodalomra való utalásokkal, mert így tudott összekacsintani a közös műveltségre támaszkodó pesti közönségével és valamifajta lélektani védelmet nyújtani az 1930-as, 1940-es évek fordulóján az elhatalmasodó barbarizmussal szemben. Egyik tanulmányomban igyekszem bemutatni az elit- és a tömegkultúra kapcsolatának alakulását a XIX. és XX. századi magyar irodalom folyamatában. A népies irányzat tulajdonképpen keresztezte és elfedte a tömegirodalom térnyerését; a népdalon eredetileg a népszerű dalt értették. Petőfi határozottan szembeszállt az elitista irodalomfelfogással, a költészetet olyan szentegyháznak nevezte, ahová bocskorban, sőt mezítláb is szabad belépni. Ám egy pillanatig sem mondott le az elitista nézőpontból élvezett presztízséről.

Az Önt közelebbről ismerők jól tudják, hogy hatalmas lemezgyűjteménye van, melyben a klasszikusok mellett jelen vannak a populáris zene jelesei is. Beszerezte már a Beatles válogatáslemezének vadonatúj kiadását?

Természetesen, de csalódást okozott. Úgy bővítették a repertoárját, hogy indokolatlanul felrúgták a korábbi változat koncepcióját. Nyilván kegyeleti okokból Lennon és Harrison kevésbé sikerült számait is beválogatták. A Lennon demója nyomán átírt új dalt viszont kellemesnek találom.

A könyvbemutatón is elhangzott, hogy egykoron a fiatal tudósjelöltek igencsak tartottak öntől. Okkal?

Tartok tőle, hogy igen. Mentségemül szolgáljon – ha ez mentség −, hogy nemcsak a fiatalok, hanem idősebb kollégáim is féltek a kíméletlen kritikai megjegyzéseimtől. Pályám kezdetén − és még sokáig − a szigorú kritériumokkal leírható tudomány igézetében éltem, és szinte fizikai rosszullét fogott el, ha úgy éreztem, felületességgel találkozom. De a szakmában előbb-utóbb elfogadták tőlem, már csak azért is, mert amikor engem bíráltak, eszembe se jutott megsértődni.

A kötet utolsó – megrendítő – írásában barátjától, Szegedy-Maszák Mihálytól, a jelentős irodalomtudóstól búcsúzik el. Amikor ő meghalt, nem volt ereje nekrológot írni, csak most, 2023 nyarán pótolta mulasztását. Bizonyára nem véletlenül említi meg, hogy barátja az élete végén adott utolsó interjújában igencsak szkeptikusan ítélte meg a közös nagy szakmai vállalkozásaikat. Ön hogyan vonná meg – dióhéjban – saját pályája mérlegét?

Nem biztos, hogy az én dolgom megítélni. És nagyon remélem, hogy nem most készült velem az utolsó interjú.