Borkereskedésben jártas barátom mesélte, egyszer betért hozzájuk egy vevő azzal az igénnyel, hogy aranyérmes bort szeretne vinni nagy tételben. Csekkolták, hogy miből van éppen raktáron az áhított mennyiség, majd megkérték a vevőt, hogy menjen vissza másnap, addigra legyártották a saját aranyérem brandjüket, és applikálták a palackokra. Happy end? Igen. Fair? Talán. Őszinte? Ugyan.
Hasonló jelenséget lehet tapasztalni a filmes díjak esetében, hiszen a becslések szerint világszerte mintegy nyolcezer fesztivált tartanak nyilván. Eligazodni ezek között a laikusnak nehéz, de mondjuk jó kiindulópont a nemzetközi producerszövetség, a FIAPF akkreditációja, mely összesen negyvenhárom rendezvényt regisztrált öt kontinensen. A „nyolcezrek” között nyilván sok a kamu- és úgynevezett pszeudofesztivál, sőt szimplán csak „díjkiosztó” igazi verseny nélkül, melyeken mindenféle befizetések után kaphatunk egy plecsnit. Ezek a formációk előszeretettel gyülekeznek „híres” helyeken, mint Cannes, Velence vagy Toronto.
A magyar sajtón futótűzként terjedt el a Nemzeti Filmintézet közleménye, amely szerint a Semmelweis díjat nyert Torontóban. A NER-es körökben nyilván gigantikus sikerről, a kritikusabb oldalon csúsztatásról beszélnek. Tény: Koltai Lajos filmje nem a FIAPF által akkreditált Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon kapott elismerést, hanem egy másikon. Melyiken? Nem érdekes, jelentéktelen.
Nincs itt semmi szenzáció, kérem, az NFI propagandistái szimplán végzik a dolgukat. Nem igaz, a cím, amit adtak? Dehogynem. Porhintés? Mesteri! Szoktak a magyar sajtóban efféle megvezetések lenni? Percalapon. Szóval, tessék oszolni, nincs itt semmi látnivaló. Az NFI úgy támogatja a Semmelweist – ha már nem került be fontos fesztiválra (nem minősítés, tényközlés!) –, ahogy tudja. A filmet egyébként ki látta?