Orbán Viktor miniszterelnök gyakran hangoztatja, hogy magyarnak lenni nemcsak adottság, állapot, hanem sajátos “hivatás, küldetés” is. E küldetés egyetlen fontos összetevője felől sem hagy kétséget: a csendes - pontosabban nem is olyan csendes - nacionalista propagandának a Nagy-Magyarországot ábrázoló sál viselése mellett fontos eleme az évente megejtett, szimbolikus látogatás az erdélyi Tusnádfürdőn, melynek egy rituális előadás ad különleges hangsúlyt.
Hasonló a jelentősége Novák Katalin államfő látogatásának és előadásának a szerbiai Vajdaságban, ahol azt fejtegette, hogy “a közösség tagjainak olyan erősen kell összekapcsolódniuk egymással, hogy azt ne lehessen szétszakítani. Ahogy egy édesanya képes a gyermekével összekapaszkodni, úgy kapaszkodik össze az anyaország is a gyermekével, a határon túli magyarokkal, mert most a magyarok összekapaszkodásának az ideje jött el“.
Erdély és a Vajdaság! Azt természetesnek, sőt kötelességnek tarthatjuk, hogy a szomszédos országokban élő magyar kisebbség kulturális igényeit a magyar kormányzat segítsen kielégíteni. Ez a kormányzat azonban messze túlmegy ezen, és mintha ebben a formában akarná együtt tartani Nagy-Magyarországot. Vagy nagy titokban, hiszen soha nem lehet tudni, mi jöhet még, másra, többre is gondol? Esetleg erre utal, hogy a kormányfő 2023. szeptemberi parlamenti megnyitó beszédében külön hangsúlyt kapott, hogy végre “ütőképes hadseregünk és hadiiparunk is lesz”? Hiszen “megindult a harci drónok gyártása", és idén nem kevesebb, mint - írd és mondd - “négyezren kötöttek szerződést, vagyis léptek be a magyar honvédségbe”. Ismétlem, ez a magyar “küldetés” világos.
Rá kellett azonban döbbennem, hogy a magyarság küldetése még nem merül ki ebben. Ezt a miniszterelnök most véletlenül kezembe került korábbi, 2021. február 17- én az Origón megjelent, „Betölteni a hivatásunkat” című cikkéből tudtam meg. Ebben kifejtette ugyanis, hogy “A magyarok gondolata saját küldetésükről a Római Birodalomig vezet vissza. A mi fölfogásunkban Európánkat azok a népek teremtették meg, amelyek különböző időpontokban, egymástól függetlenül támadtak a Római Birodalomra. Ezek a népek országaikat az egykori Római Birodalom romjain alapították meg. A latin kereszténységet átvették, de a saját kultúrájukat nem adták fel… Ezzel eldőlt a sorsunk, nemcsak nemzeti államok, de nemzeti kultúrák is születtek. Megszületett egy eszmény, egy törvény, egy elrendelés arról, milyennek kell lennie Európának”.
Megvallom, ezt azért elég zavarosnak találtam. Hogyan jön a Római Birodalom a küldetésünkhöz? Hiszen már a jobban felkészült ötödik általános iskolások is tudják, hogy a Nyugatrómai Birodalom 476-ban lehelte ki lelkét, amikor a barbár seregek Rómát is elfoglalták. A magyar törzsek pedig abban az időben még a Volga és Káma vidékén barátkoztak Putyinnal. Még jobban tudják már a kisiskolások is, hogy a magyarok 895 körül, fél évezreddel a Római Birodalom bukása után érkeztek a Kárpát-medencébe. Hogy jön ide a Római Birodalom? - töprengtem.
A zavart csak fokozza, hogy - és itt ismét hivatkoznom kell az általános iskolások ismereteire – a Római Birodalom bukása után nem nemzetállamok születtek, hanem a Nyugat- és Közép-Európát megába foglaló Karoling Birodalom, vagy később a hatalmas területeket és számos népet egybefogó Német-Római Császárság, és a számunkra igen jól ismert Habsburg Birodalom. A nemzetállam csak a XIX. század újdonsága volt. Nem öröktől, vagyis Róma bukásától való az európai történelemben. Úgy tűnik, mindezt alaposan össze-vissza keverte a miniszterelnök úr.
De nagy örömömre azután rádöbbentem a megoldásra. A “Római Birodalmat” egyszerűen az ”Európai Unióval” kell behelyettesíteni. Vagyis a magyarság mai küldetése a mai “európai birodalom” szétverése, annak érdekében, hogy a keresztény nemzeti államok zavartalanul virágozhassanak.
Igazán érdekes képlet ez. A magyar kormány ugyanis nem lép ki a “Birodalomból”, mert az Európai Unió piaca, befektetései, egyszer majd megérkező segélye a magyar boldogulás kulcsa, de ugyanakkor teli szájjal, megállás nélkül ócsárolja, támadja az Uniót, és megszegi annak elfogadott alaptörvényeit. Miközben tüntető látogatásokat tesznek Erdélybe és a Vajdaságba, semmilyen gyakorlati lépést nem mernek tenni vagy tervezni, viszont nacionalista hangulatkeltéssel igyekeznek – sikerrel – erősíteni politikai bázisukat.
A tusnádfürdői látogatások mintegy életben tartják a területi revízió gondolatát, a magyarság egységét a volt Nagy-Magyarország térségében. Ennek évszázados hagyománya van. A rendszeres erdélyi miniszterelnöki látogatás a magyar kisebbségnél pusztán más formában tartja melegen mindazt, amit Horthy Miklós Fővezérsége már 1919. október 28-án készített külpolitikai emlékiratában lefektetett, miszerint Romániát tekinthetjük a “fő ellenségnek”. Ebben a dokumentumban már helyet kapott – amikor a lehetőségek ezt megengedik - a Romániával való fegyveres leszámolás terve is. Ma semmi ehhez hasonló nem lehetséges, maradnak tehát a jelképek, a Nagy-Magyarország-gondolat ébren tartása.
Az Európai Unió gyengítésének küldetéséhez új módszert is kiagyalt a magyar kormányzat. Valaha – amíg Nagy-Britannia tagja volt az EU-nak - az angol politika ambíciója volt az Unió kiterjesztése, újabb és újabb országok befogadása, hogy ezzel akadályozzák az integráció elmélyítését - most ugyanehhez a politikához folyamodik a magyar kormány is. Minél több, minél felkészületlenebb ország felvételének élharcosává vált az Orbán-rezsim (leszámítva "természetesen" Ukrajnát), amiről e lap hasábjain korábban részletesen írtam. (Öngyilkos EU-bővítés, augusztus 1.)
Az Európai Unió korábban már megégette a kezét felkészületlen országok elsietett felvételével. Sajnos a mai Magyarország a bizonyíték erre. Az orbáni küldetéssel ellentétben az Uniónak történelmi horderejű küldetése van: egy új integrált Európa megteremtése. Felkészületlen országok felvétele mérhetetlenül akadályozná, lassítaná ezt.
Remélhetőleg az Unió nem hagyja magát belerántani újabb és még súlyosabban elsietett tagfelvételekbe. És reméljük, a magyar lakosság – követve a lengyeleket - előbb-utóbb rádöbben, hogy XXI. századi valódi küldetése a tevőleges részvétel és közreműködés egy új, integrált Európa építésében.