Még azokban a borzalmas ötvenes években történtek ezek, mikor Koós Teréz, Koós Péter kisebbik lánya olyan tizenöt éves forma lehetett. Akkorra már befejezte az általános iskolát, és bár jó eszű gyereknek tartották a tanárai, mégis el kellett mennie dolgozni, mert a család olyan szegénységben élt, mintha koldusok lettek volna. Pedig előtte, az akkoriban még átkozottabbnak tartott Horthy-rendszerben sok földdel rendelkeztek és jó világuk volt, de éppen ebből lett a baj Rákosi alatt: kulákká nyilvánították őket, aztán elhordták mindenüket a „nép érdekében”, bár a legtöbb ilyen dolog, hogy-hogysem, a Kommunista Pista (Dányi István tanácselnök) meg a Sztalin Jóska (Elek József párttitkár) udvarán bukkant föl később.
Teréznek viszont valami csodával határos módon sikerült bejutnia a postára, ahol igen nehéz munkát kapott, ennek ellenére mégis szerette csinálni. Ő hordta a leveleket meg minden egyebet a Hanságszéppuszta melletti tanyákra, ami a nyárban még csak-csak istenes volt, de a nagyobb telekben bizony kegyetlen idők jártak rá. Nemritkán térdig kellett caplatnia a hóban, a sárban azokon a kátyús földutakon, amik a házakhoz vezettek. És még az is nehezítette a dolgát, hogy egyenruhának szoknyát meg félcipőt kapott, azokban a hacukákban pedig a mocsarakat járni nem volt éppen egy tündérmese.
Hanem Teréz nagy szerencséjére akadtak jó emberek is arrafelé, akik mindig igyekeztek valahogyan segíteni neki. Különösen az egyik földút végiben lakókkal, Kántorékkal lett jóba, mert tőlük, ha bármit vitt oda, de még akkor is, ha semmit sem, mindig kapott valamit. Hidegben egy forró teát, kánikulában a kútból frissiben mert hideg vizet, vagy épp csak egy jó szót, amitől máris sokkal könnyebb lett a további út.
Azon a tanyán eredetileg egy Kántor János nevű öreglegény lakott, aki azonban csak negyvenéves koráig élt ott egyedül, mert még mielőtt Teréz a postára került volna, magához vett egy fiatal halantabányai özvegyasszonyt, Dányi Jolánt meg az akkoriban tíz év körüli kislányát, Esztikét. Az asszonynak szegénynek még a Don-kanyarban maradt ott a férje, és ő azóta magányosan, de nagyon szépen nevelte a gyermeket. Jolán aztán nagyon megszerette Terézt, meg persze az egész családját is, mert Teréz édesanyja, Dányi Mári ugyancsak Halantabányáról származott, meg a nevéből sejthető, hogy szegről-végről rokonok voltak, és együtt is gyerekeskedtek. Így onnantól kezdve, hogy odakerült a tanyára, rendszeresen bejárt Koósékhoz, ha csak egy-két szóra is.
Így aztán ahányszor csak Teréz megjelent a nagy barna táskájával a Kántor-tanyán, őt is mindig szívesen látták. Hanem ő még más miatt is szokott oda járni: ott kinn az út végén ugyanis a kutya se mászkált rajtok kívül, nemhogy a rendőrök, úgyhogy Kántor János nagy titokban disznókat tartott az alsótavi réten egy romos, rég elhagyott tanyán, aztán mikor már olyan súlyba értek, levágta őket, és a húsukat eladta. A kertje végibe állt két hatalmas szénakazal, azok között megbújva dolgozott, hogy még véletlenül se lássa meg senki. Erről a „vágóhídról” aztán Terézéknek is mindig jutott húsféle azokban a randa időkben is.
Hanem egyszer a Teréz nagyon megjárta velük. Csoda szép őszi idő volt akkortájt, és mivel az októberi esők se estek le még, az utak is szárazak maradtak, úgyhogy könnyedén lépdelt a tanyák felé, még énekelgetett is magában valamit. Volt egy fontos levele Jánoséknak, úgyhogy oda is betért, de csak őt találta otthon. Az öreg ott üldögélt a szobában az ágy szélén, és valami iratokat tanulmányozott, mellette meg a padlón árválkodott egy félig kiivott pálinkásüveg. Azt aztán soha többé nem felejtette el, hogyan is festett a szobájuk: egy kis lyuk volt az egész, éppen csak hogy befért két ágy. Jobb felől állt egy nagyobb, azon aludtak ketten Jolánnal, bal felől meg, de csak olyan három-négy araszra tőle egy kisebb, az meg volt Esztikéé, szóval igencsak szűkösen éldegéltek ottan.
– Jó napot, János bátyám! – köszönt jó hangosan a lány, mikor belépett, mire az öreg riadtan kapta föl a fejit.
– Szervusz, Terikém, hát te mi járatban vagy errefelé?
– Csak egy hivatalos levelet hoztam! – válaszolt Teréz, aztán oda is adta neki a papírt, majd kért egy pohár vizet. Kántor kissé imbolygó léptekkel kikacsázott, ő meg utána, aztán kinn a konyhában beszélgetni kezdtek.
– Hát Jolán néném merre van? – kérdezte Teréz, miközben kortyolgatott a vízből
– Bement Révénybe meglátogatni a nővérét, mert nagyon beteg szegény – válaszolta János kissé kásásnak tűnő hangon
– És az Esztike? Az is vele ment?
– Dehogyis, hát ő iskolába van ilyenkor!
– Tényleg, hiszen október van, egész el is feledtem, hogy ilyenkor már iskolába kell menni.
Akkor aztán hallgattak egy kicsit, mert a lány látta, hogy valamin nagyon elgondolkozott az öreg, meg olyan furcsa is lett a tekintete, úgyhogy Teréz szépen kivárta, hogy mi is bukik ki belőle.
– Hanem azt tudod-e, hogy Jolán nénéd már nem sokáig lesz itt? – szólalt meg az öreg néhány, szinte óráknak tűnő másodperc után.
– Hát miért? – kérdezett vissza Teréz ijedten, mert nagyon szerette azt a kedves kis asszonyt.
– Mert már csak addig fogom megtartani, míg Esztike abba a korba ér!
Teréz igen gyerek volt akkor még az ilyen dolgokhoz, így hát elsőre nem is nagyon értette meg, mire gondol ez az ember. Hanem nagyon rosszat érzett, mert még furcsábbak lettek azok a lángok János szemében, aki így folytatta:
– Akkor aztán meglásd, az enyém lesz. Én leszek neki az első, az hétszentség.
Na, ezt aztán már megértette a lány is, és megrémült tőle rendesen. Egyből azon kezdte el törni a fejét, hogy mégis mit tehetne a szegény Esztikéért. Mert ugye, ha elmondaná valakinek ezt a dolgot, nemigen hinnék egy ilyen csitrinek, mint ő, inkább csak azt gondolnák, hogy képzelődik. Ha Jolán néninek meséli el, az meg biztosan nem hinne el ilyesmit erről a jótét lélekről, a Jánosról. Meg aztán hirtelenjében az is eszébe jutott, hogy megeshetik: ő is már „abban a korban” van, és ha egyszer nekitámad ez a nagy marha ember, hát mit tudna lépni ellene? Így hát Teréz inkább gyorsan elkotródott, és szentül megfogadta magában, hogy a hivatalos ügyeken kívül többet nem megy annak a tanyának még csak a tájékára sem. Mondjuk nem is nagyon kellett mennie, mert hamarosan a húskimérés is abbamaradt, valaki ugyanis – sosem derült ki, kicsoda – írt egy névtelen levelet a hanságszéppusztai községi tanácsnak:
Tisztelt Tanácselnök Elvtárs!
Tudomásomra jutott, hogy Kántor János tanyasi lakos titokban disznókat nevel az alsótavi réten egy elhagyott épületben. E hó 18-án hajnalban pedig le fogja azokat vágni a kertje végiben lévő szalmakazlak között, és kiárusítja a helyieknek. Így próbálja ez az aljas ember szabotálni a kommunista haza építését. Éljen Rákosi Mátyás elvtárs, a mi nagy és bölcs vezérünk!
Egy igaz kommunista.
A levelet egyből elolvasta a Kommunista Pista, és komolyan is vette, így a rendőrök pont akkor ütöttek rajta a kazlak között Kántor Jánoson, mikor zsigerelte ki a disznót. El is vitték azonnal Győrbe, ahol hamarost elítélték, és Recskről már nem keveredett többet haza a hanságszéppuszta melletti tanyára. El is feledték idővel, csak a Kommunista Pista meg a Sztalin Jóska emlegette abban a pár hétben, amíg az egész családjuk, hogy-hogysem, friss disznóhúst, kolbászt, szalonnát ehetett.
Meg persze még Jolán beszélt róla sokáig, aki a történtek után a kis Esztikével visszaköltözött Halantabányára. Ott aztán nemsokára össze is állt egy jólelkű özvegyemberrel, akivel együtt is maradtak az öreg haláláig. Jolán pedig azután is sokszor ment Terézékhez, és olyankor gyakran átkozta azt az okádék embert, aki följelentette az ő jó jótét lélek Jánosát, hiszen az soha nem ártott volna még a légynek sem. Mert hiszen olyan szépen éltek ők hármasban ott azon a földút végi tanyán, mintha csak a paradicsomban volnának. Jolán úgy is halt meg aztán valamikor a hetvenes évek végén, hogy sosem tudta meg, milyen nagy jót is tett vele meg Esztikével az az „igaz kommunista”.
