- Város méretű kataklizma - Zemlényi Attila a versbe szedett Miskolcról

Miért kezdtek el foglalkozni a Vasgyár történetével?

Ha valaki járt már ott, akkor tudja, milyen atmoszférája van ennek a helynek. Az ember nem tudja kivonni magát a hatása alól. Egy csomó paradoxon jellemzi, különböző energiák hatnak. Az enyészet nyilvánvalóan rendkívül látványos, egy miskolci Zóna vagy lokális Ground Zero. Itt valami éppen összeomlik és eltűnik, ami valaha fontos volt és az egész város identitását, kötődését és kondicionálását meghatározta. Miskolc sokáig acélváros volt, aztán megszűnt és nem lett helyette semmi. A hetvenes-nyolcvanas években nemesacél hengerművel jellemzett, nehézipari fellegvár prosperált a maga késő-kádárkori öntudatos módján, aztán ehhez képest jött a rendszerváltás utáni privatizációs kanossza, aminek a következtében elveszítették az emberek az állásukat, miközben a szalagcímekben ott volt az állandó politikai lózung, hogy majd újra fog működni a gyár és újra olyan lesz minden, mint régen. De nem lett, és ez az illúzió évtizedekig tartotta fogságban a helyieket. Egy nagyváros méretű társadalmi kataklizma történt. Nyilván ez a trauma megvolt más városokban is, Ózdon, a Ruhr-vidéken vagy Detroitban, csak vannak, akik a veszteséget előnnyé tudják transzformálni. Miskolc úgy tűnik, nem ilyen város. Most ötvenezerrel kevesebben élünk itt, mint fénykorában. Azt az időszakot, amikor egyesült a város a peremterületekkel, legtöbben dolgoztak a gyárban, megépült az Avas betonrengetege és kétszázezres volt a város, lélekszámában a második Budapest mögött, úgynevezett Nagy-Miskolcnak hívják, tekintik. Ennek az identitásképző nagynak az elveszítését nem tudjuk megemészteni azóta sem. Még mindig egy kicsit acélváros, még mindig egy kicsit szürke és nehéz, és még mindig csak az EDDA Művek meg a P. Mobil, a jó munkásember és svájci sapka, bűnözés és előítélet, aminek irányából a köztudatban értékelhető. Ennek a legfontosabb traumapontja a gyár. A maga szép és rút, jó és rossz enyészetével együtt. Van a „régen minden jobb volt” típusú gondolkodás, és van a tarkovszkiji és gigeriánus valóság. Mert amit látsz, az vizuálisan hat az érzékszervekre. És amikor van egy ilyen helyen irodalmi alkotótábor, ahová egyébként is csomó érzékeny ember jön el, akkor iszonyúan hat rájuk is, ha akarják, ha nem, hiszen ez egy erősen meghatározó külső kontextus. Ez nem egy napsütötte, fövenyes tópart, nem túl romanticizálható terület, hanem egy indusztriális történet tele sebhelyekkel, félelmetes negatív érzelmekkel, amik ha lemegyünk a kiterjedt légójába vagy sétálunk benne éjszaka, szinte presszionálják a gondolkodást. Szándéktalanul és önkéntelenül is felszínre jött az, amit a Kabai Lóránttal csináltunk. Elsőre a hely monumentális enyészetét fogadtuk be, az inspirált, de közben a múltja okozta azt a komplex hatást, ami akkor, mint egy rettenetes ütéskombináció ért bennünket.

Az alcím szerint városdráma, keverednek benne a klasszikus drámai eszközök. Költőként miért épp e mellett döntöttek?

Korábban mi már játszottunk a hexameterekkel társalkotóként, de valahogy azt gondoltuk, tényleg annyira brutál ez a tájseb, hogy eposzi módon érdemes róla megszólalni. Ezt nem mindenhol tartjuk, engedve a nyelvnek, azért tele van hordalékkal: szlenggel, popkulturális elemekkel, regionális köznyelvvel, ilyen-olyan rímekkel, játékokkal. Tehát ahogy jól esett, vagy, ahogy sikerült a mondandónkat épp egymásnak megfogalmazni. Azt hiszem, csak az volt a lényeg, hogy egymásnak tessen. Nem volt prekoncepciók és épp ezért semmiféle kötelesség, kényszer, korlát, mikor ezzel foglalkoztunk. Organikusan alakult, ami lett belőle. Amikor jött egy új tábor, akkor megint elővettük egy kicsit, hogy amikor odamegyünk „pásztornak”, akkor ezzel is tudjunk atmoszférát teremteni. Gyártúrával és ennek a felolvasásával kezdtük a tábort, gyorsan tájoltuk az érkezőket. De valahogy a Radnóti-analógiát is hordozta, aki haláltáborban eklogákat írt, vagy Faludi recski munkatáborban alkotott verbális emlékezet-mentését. Mélyből magasat, romokból guberált nemesacélt.

A szöveg 2022-ben elnyerte a miskolci színház drámapályázatát, de csak most jelent meg a kötet, amit sajnos a barátja és alkotótársa, Kabai Lóránt már nem tudott megélni. Mennyire tekinthető lezártnak az anyag?

A műnek volt egy felolvasó színházi ősbemutatója tavaly, azon Lóri még ott tudott lenni a mamájával, együtt élhettük át az első sikerét. Ehhez képest a szövegtest csak kissé változott, olyan nem került a könyvbe, amiről ne tudott volna. Ebben tényleg az volt a jó, hogy ez a négykezes úgy működött, hogy képesek voltunk ott folytatni, ahol letettük és szinte javítás nélkül. A négykezeshez eleve ősbizalom kell. Tiszteletben tartottam minden kérését, hogy hol és hogyan jöjjön. Nem pályáztunk vele sehová. Miskolc város támogatásával és nagylelkű előfizetők segítségével jelentette meg a Prae Kiadó. Varga Éva helyszínen készített ajtófotóiról is a kezdetektől tudott, arról viszont már nem, hogy melyek kerülnek be a könyvbe, ez már az állandó társunk, Tellinger András választása, aki nem is grafikai tervezője, hanem szinte „dramaturgja” a szövegeinknek.

Ha már említette, miért éppen a Varga Éva fotóira esett a választásuk?

Együtt dolgoztunk. Ő egy kiváló szobrászművész, és épp 2011-ben fotózta a képeken látható vasgyári ajtókat. Akkor is pontosan tudtuk, hogy ez valamiféle nézőpontbeli szövetség. A bezárt ajtók erős allegóriát hoznak létre. Hozzátartoznak a kontextusunkhoz. Hogy nem rányílik egy ajtó egy történetre, hanem bezáródik előtte. Tudod, hogy mögötte van valami titok, ami már rég nem az, ami az eredeti célja volt. Ez szintén egy olyan kis ellentmondás, amit fontosnak tartottunk.

Megjelenik az egykori pénzügyminiszter, Vályi Péter halála is, aki a Vasgyár egyik kohójába esett bele 1973-ban. Az eset értelemszerűen nagy port kavart, és máig tisztázatlan. Hogy kapcsolódott be ez a szál a jelenetek sorába?

Volt konkrétan olyan, valaha a gyárban évtizedekig dolgozó idős úr is, aki ehhez kötötte a miskolci nehézipari hanyatlásának a kezdetét, kijelölte ezt a pontot, szeptember 15-ét, amikor a tragikus esemény történt. De mi is csak azt olvastuk, amihez hozzáfértünk. Ugyan vannak még szemtanúk, akik ott voltak, de az emlékezet mégis annyira átszínezi, hogy nem lehet pontosan rekonstruálni az esetet. Hetvenhárom szeptemberéig a gyár ment előre, Vályi Pétert pedig nyilván a lobbi miatt hozták ide, meg vadászni, szóval csak félig-meddig volt hivatalos a látogatás. És akkor az ország második embere kokillák közé zuhan, később meghal, miközben utána ugrik a vezérigazgató, Énekes Sándor. Ez önmagában már egy elképesztő drámai szituáció. Vályi szegény, három napig szenvedett a kórházban, később bírósági tárgyaláson elítélik egy év hónapra a szintén összeégett vezérigazgatót, ezt három évre felfüggesztik. Mindenféle mendemonda járja, hogy itt lettünk elátkozva, itt torpant meg a Vasgyár és vele a város fejlődése. Az volt a terv, hogy Vályi hozott volna még ide politikai támogatást, pénzt, lehetőséget, ehhez képest a személyes tragédiája kauzalitásában egy városé is lett. Nem tudtunk elmenni emellett. Költöttünk hozzá valami áldoku-thrillert, tovább szőttük, mint a pók. Egy rejtélyes baleset, amit valamelyik hárombetűs cég vagy maga az államszocialista hatalom rendelt meg, és egyáltalán csak egy rossz lépés volt-e vagy az alkohol okozta? Egyszerűen nem lehet erre kielégítően válaszolni. Úgy gondoltuk, arra kiváló, hogy a sorsát összekössük a városéval, és így jött létre valami olyan elátkozott lény, ami aztán nem hagyja tovább működni ezt a várost és puszta létével képes fékezni annak előrehaladását.

Már túlvagyunk a darab bemutatóján. Hogy reagáltak a miskolci nézők?

Nem voltam még ilyen helyzetben, és ilyenkor valahogy nem magad miatt izgulsz, hanem elkezd nyomasztani ennek a súlya. Hogy olyasmi történik, ami egyébként jó az életemben, de már nemcsak magamért vagyok felelős, hanem Lóriért is, és mindketten még kábé egy egész városért. Nem olyan egyszerű ezt így megélni, de amúgy a Fandl Ferenc által rendezett, szcenírozott felolvasó színházi bemutatót remekül fogadták. Én el voltam veszve, szerencsére ott volt a családom és a barátaim. Úgy tudom, a színház azt tervezi, hogy az idén mindenképp többször műsorra tűzi. Azt veszem észre, hogy kíváncsiak rá az emberek és valós érdeklődés övezi. Miskolc egy olyan hely, ami büszkén vállalja, amije van, és azt remélem, hogy ez a darab is valami olyasmi lesz, amit a magáénak tudhat. A város nagyon szereti a színházát, már kétszáz éve itt áll, az öreganyánk öregapjai is kicsípték magukat, felvették az ünneplő gúnyát és elmentek a kőszínházba. Talán csak a Vasgyár állt hosszabb ideig. Most mégiscsak behoztuk egyiket a másikba. De ki is vihetnénk, az is nagyon menő lenne, ha a Vasgyárban lenne ebből, mondjuk középiskolások számára egy jó kis gyártúrával egybekötött színházi előadás. Akkor a mai diákok ott is megnézhetnék, ahol, dolgoztak, éltek és szerettek a nagyszüleik.