„Az állam én vagyok!” – hangzik az abszolutista uralkodónak, XIV. Lajosnak tulajdonított híres mondás. A Napkirály ugyan valójában sosem tette ezt a kijelentést, hanem egy 18. századi hitszónok könyve nyomán tulajdonították neki, de az itthoni viszonyokat nem is jellemezhetné jobban. Van egy miniszterelnök és létezik ugyan egy kormány, de a tárcavezetők csak a díszlet részei.
Jó, ha Magyarországon a külpolitika gyeplőjét a miniszterelnök fogja, mert Magyarország kis ország és mivel „mi magyarok” komolyabb célokat fogalmazunk meg, mint az méretünkből vagy gazdasági erőnkből következne, mondta a minap Orbán Viktor. Előfordul máshol is, hogy az ország első számú vezetője komoly beleszólást követel a külpolitika irányításába, így Franciaországban, de ott mégiscsak elnöki köztársaságról van szó. Németországban viszont íratlan szabály, hogy a koalíciós kormányban – ne feledjük, Magyarországon kívül még létezik ilyen Európában! – nem a legnagyobb párt politikusa irányíthatja a diplomáciát, ott egy ilyen kijelentés koalíciós feszültségekhez is vezetne. Ám ami a magyar viszonyokat illeti, nem tartjuk különösebben valószínűnek, hogy külügyminiszterünk dühösen hívta tetemre a magyar kormányfőt, miért degradálta őt ország-világ színe előtt. Az, aki miniszter lesz, a potenciális megalázást is vállalnia kell.
A fő gond nem is azzal van, ha a miniszterelnök akarja irányítani a külpolitikát. Az már szomorúbb, ha a kormányfőnk által említett ambiciózus célok közé az Európai Unió működésének akadályozása tartozik vagy az, hogy a védelmi szövetség tagjaként késleltetjük a NATO bővítését egy rendkívül bizonytalan globális geopolitikai helyzetben. Amikor fő cél az, hogy megnehezítsük Ukrajna védekezését, megsegítését, diktátorokkal barátkozunk, megérthetjük, hogy a nyugati vezetőkben egyre erőteljesebben motoszkál egy gyanú. Az uniós politikusok azt már régóta pontosan tudják, ki fogja a külpolitika gyeplőjét Magyarországon. De kicsit keletebbre tekintve egyre nyilvánvalóbbnak tűnik számukra, kinek kezében van az a bizonyos ostor…