A televíziózásnak az emberi természetről talán a legtöbbet eláruló, legellentmondásosabb sikerműsora a Survivor, amelyben rendre az győz, aki a legügyesebben tudja becsapni a többieket. A hazugság, a kétszínűség, az egymás elleni uszítás ebben a műsorban erénnyé változik, mert nem utolsó sorban ezek vezetnek el a sikerhez.
A hazai (és bizonyára más országokbeli) politika is hasonlóvá lett a televízió műsorhoz. Az aktuális programot ma választásnak hívják, annak „előjátékain” ámulhat, aki követi azokat. A műfaj jellegéből következik, hogy a folytonos pálfordulások és egymás lejáratásának következményeként lassan már egyetlen szereplővel sem tudunk azonosulni, az egyenesnek és tisztességesnek látszó játékosokról is kiderül, hogy hiú, önhitt alakok, akik nemcsak kompromisszumokra, de önfeladásra is képesek egy csipetnyi előnyért, nem veszik észre, hogy csak játékszerei a rendezők elképzeléseinek.
Az aktuális érdekek szerinti eredményekkel járó közvélemény-kutatások, a támogatottság számháborúja, a lájkok versenye, a primitív lejáratások léptek a valódi tettek helyébe. Igaz, „a helyzet fokozódik”, hiszen a globális kapitalizmus kiváltotta sokféle válságnak nincs kipróbált, hatékony orvossága, a tehetetlenség mára világméretűvé vált.
Hogy ki vagy kik a rendezők, azt láthatjuk (sőt a köznek szánt verziókat az országot beterítő plakátokon is bemutatják), de hogy kik állnak mögöttük és szponzorálják a műsort, alakítják érdekeik szerint annak forgatókönyvét, azt csak találgatni lehet. Pedig ők az igazi meghatározói a történéseknek, a többiek alkalmi statiszták, mi pedig csak nézői vagyunk a sorsunkat alakító eseményeknek, mintha azok tényleg egy távoli szigeten történnének.
Pedig propagandából szőtt hazugságok hálójában vergődik az ország, egyre távolabb kerülve attól a lehetőségtől, hogy szembenézzen a valósággal. Egy évekkel ezelőtt készült amerikai kutatás szerint ha valaki politizálni kezd, évente csökken az IQ-ja. Ez vonatkozhat a pártok fanatikus követőire is, akik már elfelejtették, ha egyáltalán tudták valaha, hogy milyen lehet önállóan gondolkodni.
A szocialistának nevezett korszak egyik reform-egyénisége egykor úgy fogalmazott, hogy „a rendszerváltás az érdeklődés hiánya miatt elmarad”. A helyzet ma is sokban hasonló. Lehet, hogy az új rendezők igazi „realityt” terveztek, amely felrázza a nézőt, felkelti az érdeklődését és hitet ad neki, hogy másképpen is lehet politikát csinálni – de ennek felismeréséhez már eltompult az agyunk, a dolgok újragondolásához szükséges katarzis most is elmarad. Csak azt látjuk, hogy a politikába került ismeretlen senkikből ismert senkik lesznek, akik hamar hasonlóvá válnak a hatalmon lévő, kipróbált egykori játékosokhoz.
Egyszer talán lehet majd más a politika?