Kerényi Károly az 1930-as évek fenyegető ordas eszméivel szemben (is) hozta létre tanítványi-értelmiségi csoportosulását, a Stemma-kört, amelynek keretében valamivel később, a horatiusi sorok által ihletetten megfogalmazta a sziget-eszmét. A Szigetét (ami aztán egy kérészéletű folyóirat, vagy inkább antológiasorozat címe is lett), szóval azét a szigetét, ahova el lehet vonulni… De adjuk át a szót Kerényinek, amint 1934-ben egy Honti Jánosnak címzett levelében fogalmaz: „Vár a sziget, Giovi. Gondolj a szigetre, ahol otthon vagy, ahonnan, ha egyszer igazán itt voltál, nem szakadhatsz el. Legfeljebb csak még jobban itt lehetsz. Hogy »szigeti légy«, kell a magányosság. Mert nem az egy-csodában-élésből merül fel a sziget, hanem a rokon magányosságokból. Valami, ami senkit sem kötelez, csak van. (…) Sziget – nem azoknak találkozóhelye, akik a tömörülésben keresnek intenzitást, hanem akiknek az intenzitása hozza magával természetes formául az együvé-tartozást. Mythos ez – és ezért valóság…”
Ugyanebben az évben egy másik levelében így folytatja: „Elmenni onnan, ahol mindenki bánt, ahol semmi sem érdekel, oda, ahol nincsenek korlátok, ahol mindent szabad, ahova nem játszik bele a megromlottakból lakott régi világ. de ez nem fantázia, nem agyrém, hanem valóság.” (A leveleket Komoróczy Géza idézi egy Szilágyi János György-interjú értelmezéséhez támpontokat adó írásában. Vö. Komoróczy Géza: Kerényi-kör, Stemma, Sziget, a társaság.)
És ekkor még (legalábbis visszatekintve) mily messze jártunk azoktól a borzalmaktól, amiken Honti Jánosnak át kellett esnie! De vajon tudjuk-e, ki volt az 1910-ben született Honti? Aki érettségiző korára számos európai nyelven olvas, Dömötör Tekla szerint „később egyforma könnyedséggel írta tanulmányait magyarul, németül, franciául és angolul”, aki még az érettségi előtt összeállítja az addig nyomtatásban megjelent magyar népmesék német nyelvű katalógusát, ami a kor legtekintélyesebb nemzetközi folklórsorozatában, 1928-ban jelenik meg Helsinkiben. A mű ma is sokat idézett kézikönyve a nemzetközi mesekutatásnak. 1944-ben bekövetkezett gyalázatos meggyilkolásáig a nemzetközi mese-, monda- és mítoszkutatás ismert és elismert egyénisége lett, számos (magyarul és világnyelveken írott) monográfiája, tanulmánya jelent meg, tekintélyes tudományos társaságok tagja volt… Közben a magyarországi zsidótörvények és a velük párhuzamosan egyre inkább elhatalmasodó gyűlölet- és hecckampány odahaza teljes peremhelyzetbe sodorta. Nemrégiben Svégel Fanni rajzolta meg Dömötör Tekla életútját, egy sor eleddig ismeretlen vagy lappangó dokumentumot is felhasználva. Egyebek között egy Honti által Párizsból Dömötör Teklának és férjének, Dobrovits Aladárnak 1938 nyarán (!) írott levélből is közöl rendkívül beszédes részletet: „Akármennyire nem tudtam eddig elképzelni az »extra Hungariam« életet, mégis kegyetlenül világossá vált előttem, hogy nem mehetek haza, hogy nem bírnám végignézni a bécsi dolgok megismétlődését Pesten, hogy nem bírnám a butaság és a brutalitás diadalát végignézni még akkor sem, ha engem személyesen nem bánt. (Pedig bántana.) És csináltam a legvadabb terveket, Izlandtól Dél-Amerikáig, és a kinevezésem híre nem okozott zavartalan örömet, valahogy úgy éreztem, hogy kelepcébe csalnak: mert hazamegyek, nyájasnak mutatkozó otthonomba, de ha hazaérek, Teleki Pál mögül kibújik Szálasi…”
Honti tehát előre látta a Teleki Pál mögül kibújó Szálasit, és mégis hazatért, akárcsak a népmese halhatatlanságra vágyó királyfia. De ne szaladjunk a dolgok elébe! Az első években odahaza még viszonylagos biztonságban tudta folytatni tudományos munkáját. Először a munka- és a publikációs lehetőségek záródtak el előle – fokozatosan, ám egyre fenyegetőbben. Aztán nem tudta elkerülni a munkaszolgálatot. Onnan küldött levelei szívszorítóak. Galgamácsán disznóólban szállásolják el, ahol Dante Isteni színjátékát olvassa eredetiben. Egyik levelében szüleitől elnézést kér, hogy az utána küldött Dante-kiadást ívekre szedte, darabolta szét, mert így könnyebben magánál tudja tartani. Egy másik levélben fanyar és finom iróniával jegyzi meg, némi mentegetőzés után a külalak miatt, hogy hát „személyi körülményeim egy idő óta ugyanis meglehetősen nyersek és távol állnak attól, amit mint életformát magam elé szeretek képzelni”. Ismétlem: a „meglehetősen” nyers személyi körülmények azt jelentették, hogy disznóólban „szállásolták el”… Leveleiből, barátok, pályatársak visszaemlékezéseiből még hosszasan lehetne (és kellene is, de nem itt) idézni. Végezetül álljon itt egy részlet, Mesterházi Lajos Tanúság című regényéből. A jelenetben szereplő főhőst az író Hontiról mintázta:
(… fiatal nyilas kíséretében egy csapat sárgacsillagos férfi, nő halad a budapesti Lánchídon. A halál felé menetel mind.) „A sor végén, balszélen, sok tisztítástól kifakult esőkabátban, magas, sovány fiatalember lépegetett. Orrán aranykeretes szemüveg. Kicsit sután fejébe húzott kalappal, felgyűrt gallérral, zsebre tett kézzel úgy bandukolt maga elé, mintha éppen csak sétálgatna. Mintha nem is tartoznék a csoporthoz, amelynek minden tagját valami görnyesztő rémület terhe nyomja, szorítja minél közelebb a másikhoz. Hol oldalt lógott ki a sorból, hol féllépéssel hátramaradt. (…) Harminchárom éves korára híres ember… Igaz, hogy néhány száz vagy néhány ezer ember körében csupán. De ez a néhány száz vagy néhány ezer ember az egész világ etnográfiai tudománya… Valamelyik német egyetemen talán most, ebben az órában is kiejti a nevét egy professzor, lapozgatja a könyvtár mélyén a mese szimbolikájáról írt híres tanulmányát egy sápadt szőke diáklány. Ott nem tudják róla, hogy … nem »árja«. Ideghaza meg azt nem tudják róla, hogy tudós. Folyékonyan olvassa a runa-írást, akár a szanszkritot, fejében van a Pancsatantrától, a Bibliától, a Rigvédáktól a Niebelungokon, misztériumjátékokon át az újonnan gyűjtött indonéz teremtésmondákig mindaz a szép mese – a mese: az ősidők óta vergődő emberi lélek minden gyötrelmének ez a legdrágább igazgyöngye –, ami csak termett. Szeme előtt, mint sűrű utakkal hálózott térképen, látja a motívumok, megoldások, formák csodálatos vándorlását, szinte szájról szájra, törzsek, népek, nemzetek között; látja a száz és száz vaskos kötetet, a bonyolult vitákat… Egy darabját, de az egészet átfogó darabját annak, amit emberi kultúrának nevezünk.”
Megrázó sorok, nincs is mit hozzátenni. A halhatatlanságra vágyó királyfi történetével viszont még adós maradtam. Saját szavaimmal is elmesélhetném, de szívesebben adom át a szót Honti hajdani barátjának, az én egykori kedves tanáromnak, Dömötör Teklának: „E történetben a hős olyan országot keres, ahol nem fog meghalni. El is jut a halhatatlanság országába, de olyan honvágya támad, amelynek nem tud ellenállni. Hazamegy tehát, de amikor az otthoni földdel érintkezésbe jut, a halál utoléri. Honti e történetet szinte a fasizmus kialakulása óta saját élete jelképének is tekintette. Ő is eljutott olyan országba, ahol nem volt fasizmus, ahol élhetett volna, de akár a mesehős, ő sem tud ellenállni a honvágynak. A kör bezárult: a királyfi hazaért, s végzete beteljesedett.”
***
És hány Honti János volt, van, lesz! Akik tudatában vannak végzetüknek, mégis a hazatérést, az otthon maradást választják. Dominik Tatarka, az örök szlovák disszidens, amikor Hontit az erőltetett menetben nyugat felé hajtották, a szlovák nemzeti felkelésben harcol azon barbár eszmék képviselői ellen, amelyek Honti halálát is okozták. Majd a háború után egy ideig fontos (kommunista) pozíciókat tölt be, csalódik a rendszerben, 1956-ban publikálja A bólogatás démona (Démon súhlasu), ma is kötelező olvasmányként ajánlható, magyarul is hozzáférhető korrajzát, 1968-ben a szovjet tankok elé áll Pozsonyban: ide lőjetek elvtársak! Haláláig nem fogadja el, hogy hazáját idegen hatalom tartja szolgaságban, aminek következtében a honi szupremácia a társadalom peremére szorítja (még a mai értelemben vett közmunkától is eltiltják), elhagyhatná (az ország urai örülnének is neki) az országot, de nem teszi. A hazai számkivetettség szigetén, szinte a szó szoros értelmében kenyéren, alkoholon és cigarettán él: „Moja vlasť sa ma nezbaví, ani ja jej.” (Hogyan is lehetne ezt lefordítani? Az én hazám nem ereszt, de én sem őt. Vagy: Az én hazám nem tud megszabadulni tőlem, de én sem tőle…) Fél évvel a rendszerváltás előtt hal meg, előtte visszatér a katolikus egyházhoz, a gyászbeszédet tartó pap szavait elnyomja a szomszéd építkezés (nyilván nem véletlenül generált) fülsiketítő zaja…
***
Mindezekről jut eszembe Esterházy Péter szép története A Bermuda-háromszögből, amely (nem is annyira áttételesen) a halhatatlanságra vágyó királyfi (és a rokonlelkek) meséjére rímel: „Néhány évvel ezelőtt, amikor egy ideig Berlinben laktunk, didaktikai családi kirándulást tettünk a két kisebbik gyerekkel Buchenwaldba, nem láttak még tábort, lássanak. Egy ilyen kirándulás szükségszerűen generál olyan mondatokat, melyek brutális közvetlenséggel mutatják az állandóan jelen lévő botrányt. Először menjünk fagyizni Weimarba plusz Goethe, és aztán a koncentrációs táborba vagy fordítva? Ez nem cinizmus, nincs mit csinálni. – A gyerekek nehezen bírták, többek közt azért is, mert ebben a táborban volt annak idején Kertész Imre, akit ők jól ismernek és szeretnek, mindent tehát evvel a konkrét rémülettel néztek. Amikor azután láttak egy hullaszállító taliga- vagy kordélyszerűséget, s annak aljzatán, szélén egy afféle vércsatornát, mert az európai racionalitás rájött, hogy a halottak eresztette lé problémát fog okozni, és a gyakorlatiasság, a hagyomány, a technika, a civilizáció ebben a kis elvezető csatornában, ebben a kicsi, de szellemes ötletben koncentrálódott, akkor ez, és nem a rettentő statisztikák, a sok millió halott, nem a megdöbbentő képek, hanem ez a kis horpadás indította el fantáziájukat – és a kisfiú, aki fegyelmezetlenebb és vadabb, idegesen csapkodni kezdett a karjával, mint egy nehéz madár, aki repülni szeretne, és fejét ingatva, lefojtott hangon, mintha gyűlölne valakit, ismételgette: Menjünk innét! Menjünk innét! Amire a nővére lesütötte a szemét, és kimondta a szerintem legfontosabb mondatot a holokausztról: Hová?”
Egy (a!) szigetre, ami nem elég magas?
***
Hogy hol élünk? Csak néhány apróság az idei ősz történéseiből. Szinte csak találomra. Az új szlovák kormány első döntése volt, hogy azonnal hatállyal leváltotta a magyar és a romaügyi kormánybiztost úgy, hogy helyettük senkit nem nevezett ki. Majd egy nappal később a belügyminiszter szintén azonnali hatállyal visszahívta a magyar nemzetiségű országos rendőrparancsnokot (noha nem a nemzetisége lehetett az ok), akkor, amikor annak október 31-i hatállyal beadott felmondása már ott volt felettese asztalán. Arra a maradék két-három napra átvezényelte Poprádra. A budapesti Corvinus Egyetem szintén azonnali hatállyal menesztette egyik tanárát csak azért, mert az be akarta tartani és tartatni az intézmény által hozott belső előírásokat. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját egy (látszólag) homofób őrület folyományaként minisztere egy rendezvény közben váltotta le posztjáról. Pontosabban a köszöntőjét még elmondhatta, de már a pódiumbeszélgetésre nem ülhetett oda, s annak végére már meg is jelent a sajtóhír: azonnali hatállyal menesztették. Annyira persze azért nem kell őt sajnálni, hiszen azt a törvényt, ami miatt most útilaput kötöttek a talpára, parlamenti képviselőként ő maga is megszavazta, de kárörvendeni sem szabad. Nagyon csúnya világ következett be. Ennél már csak az lett volna durvább, ha a megnyitó beszéd közben két ballonkabátos, napszemüveges kigyúrt fickó közrefogja és karon ragadva elvezeti. Ötvenes évek? Amiről Tatarka írt A bólogatás démonában 1956-ban? Vagy amit Bacsó Péter A tanúja idéz meg jó egy évtizeddel később? Vagy amit Orwell látnoki szeme tárt elénk jóval korábban? Vagy Kafka? Vagy Örkény… Igen. Ám hasonlóra volt példa 1998-ban is, amikor az egyik miniszteri biztost dolgozószobájából saját biztonsági őrei kísérték ki az utcára. Mert az új hatalomnak nem kellett. Hátborzongató. A poharak lassan telnek meg. Valakié talán éppen most, másoké hamarább… De a választók pohara mikor csordul túl?
Pásztón kormánytisztviselők méricskélnek, hogy a Líra könyvesbolt vajon nem 200 méteren belül van-e a templomhoz… Szinte egy időben a szlovák (persze, hogy szlovák, ilyen magyar intézmény nincs is) Kulturális Minisztérium (nyilván futóbolond) államtitkára egy beszédében a többi közt felszólította a szlovák püspököket, hogy „iktassák be Jézus Krisztust Szlovákia királyának”. Az ellenzéki politikusok mellett a Szlovák Püspöki Konferencia is megszólalt (sziget a kaotikus hangzavarban), kifejtve, hogy „nem szerencsés, ha a hitet politikai célokra használják fel”. Az emlegetett államtitkár egyébként ominózus beszédében azt is kijelentette, „a kulturális minisztérium nevében megígérem, hogy véget vetünk a Szlovákiát nyomasztó gender-ideológiának”.
A szlovák miniszterelnök, miután nemrégiben látogatást tett a kulturális tárcánál, kijelölte az orbáni irányt, miszerint az új kulturális miniszternek a szlovák alkotmány „Mi, a szlovák nemzet” kezdetű preambulumához kell tartania magát, valamint, hogy „Szent Cirill és Szent Metód nem a gender ideológiát hozta el hozzánk”. A kulturális miniszter(asszony) aztán még rádobott egy lapáttal, hogy megfeleljen főnöke elvárásainak: „A szlovák nép kultúrájának szlováknak kell lennie. Szlováknak, és nem másnak”, majd hozzátette, tiszteletben tartanak ugyan más, önálló államisággal (!) rendelkező nemzeti kultúrákat is, de a szlovák kultúra „keveredését” elutasítják. Helyben vagyunk. A határon inneni és túli kakaskodó nacionalizmusok (ha nem is kizárólagos, de) fő kárvallottjai (értsünk ezalatt bármit) a kisebbségek lesznek. Például a romák, akik nem rendelkeznek, ugye, „önálló államisággal”. Fogalmam sincs, illetve el tudom képzelni, hogy a (szlovákiai) magyarok milyen elbírálás alá esnek. Az ominózus kijelentéseket követően, egy nappal (!) később a magyar külügyminiszter Pozsonyban azt fejtegette, hogy „egy patrióta, nemzeti értékeket előtérbe helyező szlovák kormány alakult, amellyel várhatóan a magyar kabinet könnyebben fog együttműködni”. A szlovák miniszterelnök és kulturális miniszter előző napi ki- és bejelentése fényében biztató jövő. Világ nacionalistái egyesüljetek!
Báthori Csaba megdöbbentő képével zárva: valóban meg kell várnunk, amíg a nacionalizmus ismét hullákra bomlik?
A sziget nem elég magas…
Honti tehát előre látta a Teleki Pál mögül kibújó Szálasit, és mégis hazatért, akárcsak a népmese halhatatlanságra vágyó királyfia.
De ne szaladjunk a dolgok elébe! Az első években odahaza még viszonylagos biztonságban tudta folytatni tudományos munkáját. Először a munka- és a publikációs lehetőségek záródtak el előle – fokozatosan, ám egyre fenyegetőbben. Aztán nem tudta elkerülni a munkaszolgálatot. Onnan küldött levelei szívszorítóak. Galgamácsán disznóólban szállásolják el, ahol Dante Isteni színjátékát olvassa eredetiben. Egyik levelében szüleitől elnézést kér, hogy az utána küldött Dante-kiadást ívekre szedte, darabolta szét, mert így könnyebben magánál tudja tartani. Egy másik levélben fanyar és finom iróniával jegyzi meg, némi mentegetőzés után a külalak miatt, hogy hát „személyi körülményeim egy idő óta ugyanis meglehetősen nyersek és távol állnak attól, amit mint életformát magam elé szeretek képzelni”. Ismétlem: a „meglehetősen” nyers személyi körülmények azt jelentették, hogy disznóólban „szállásolták el”… Leveleiből, barátok, pályatársak visszaemlékezéseiből még hosszasan lehetne (és kellene is, de nem itt) idézni. Végezetül álljon itt egy részlet, Mesterházi Lajos Tanúság című regényéből. A jelenetben szereplő főhőst az író Hontiról mintázta:
(… fiatal nyilas kíséretében egy csapat sárgacsillagos férfi, nő halad a budapesti Lánchídon. A halál felé menetel mind.) „A sor végén, balszélen, sok tisztítástól kifakult esőkabátban, magas, sovány fiatalember lépegetett. Orrán aranykeretes szemüveg. Kicsit sután fejébe húzott kalappal, felgyűrt gallérral, zsebre tett kézzel úgy bandukolt maga elé, mintha éppen csak sétálgatna. Mintha nem is tartoznék a csoporthoz, amelynek minden tagját valami görnyesztő rémület terhe nyomja, szorítja minél közelebb a másikhoz. Hol oldalt lógott ki a sorból, hol féllépéssel hátramaradt. (…) Harminchárom éves korára híres ember… Igaz, hogy néhány száz vagy néhány ezer ember körében csupán. De ez a néhány száz vagy néhány ezer ember az egész világ etnográfiai tudománya… Valamelyik német egyetemen talán most, ebben az órában is kiejti a nevét egy professzor, lapozgatja a könyvtár mélyén a mese szimbolikájáról írt híres tanulmányát egy sápadt szőke diáklány. Ott nem tudják róla, hogy … nem »árja«. Ideghaza meg azt nem tudják róla, hogy tudós. Folyékonyan olvassa a runa-írást, akár a szanszkritot, fejében van a Pancsatantrától, a Bibliától, a Rigvédáktól a Niebelungokon, misztériumjátékokon át az újonnan gyűjtött indonéz teremtésmondákig mindaz a szép mese – a mese: az ősidők óta vergődő emberi lélek minden gyötrelmének ez a legdrágább igazgyöngye –, ami csak termett. Szeme előtt, mint sűrű utakkal hálózott térképen, látja a motívumok, megoldások, formák csodálatos vándorlását, szinte szájról szájra, törzsek, népek, nemzetek között; látja a száz és száz vaskos kötetet, a bonyolult vitákat… Egy darabját, de az egészet átfogó darabját annak, amit emberi kultúrának nevezünk.”
Megrázó sorok, nincs is mit hozzátenni. A halhatatlanságra vágyó királyfi történetével viszont még adós maradtam. Saját szavaimmal is elmesélhetném, de szívesebben adom át a szót Honti hajdani barátjának, az én egykori kedves tanáromnak, Dömötör Teklának: „E történetben a hős olyan országot keres, ahol nem fog meghalni. El is jut a halhatatlanság országába, de olyan honvágya támad, amelynek nem tud ellenállni. Hazamegy tehát, de amikor az otthoni földdel érintkezésbe jut, a halál utoléri. Honti e történetet szinte a fasizmus kialakulása óta saját élete jelképének is tekintette. Ő is eljutott olyan országba, ahol nem volt fasizmus, ahol élhetett volna, de akár a mesehős, ő sem tud ellenállni a honvágynak. A kör bezárult: a királyfi hazaért, s végzete beteljesedett.”
***
És hány Honti János volt, van, lesz! Akik tudatában vannak végzetüknek, mégis a hazatérést, az otthon maradást választják. Dominik Tatarka, az örök szlovák disszidens, amikor Hontit az erőltetett menetben nyugat felé hajtották, a szlovák nemzeti felkelésben harcol azon barbár eszmék képviselői ellen, amelyek Honti halálát is okozták. Majd a háború után egy ideig fontos (kommunista) pozíciókat tölt be, csalódik a rendszerben, 1956-ban publikálja A bólogatás démona (Démon súhlasu), ma is kötelező olvasmányként ajánlható, magyarul is hozzáférhető korrajzát, 1968-ben a szovjet tankok elé áll Pozsonyban: ide lőjetek elvtársak! Haláláig nem fogadja el, hogy hazáját idegen hatalom tartja szolgaságban, aminek következtében a honi szupremácia a társadalom peremére szorítja (még a mai értelemben vett közmunkától is eltiltják), elhagyhatná (az ország urai örülnének is neki) az országot, de nem teszi. A hazai számkivetettség szigetén, szinte a szó szoros értelmében kenyéren, alkoholon és cigarettán él: „Moja vlasť sa ma nezbaví, ani ja jej.” (Hogyan is lehetne ezt lefordítani? Az én hazám nem ereszt, de én sem őt. Vagy: Az én hazám nem tud megszabadulni tőlem, de én sem tőle…) Fél évvel a rendszerváltás előtt hal meg, előtte visszatér a katolikus egyházhoz, a gyászbeszédet tartó pap szavait elnyomja a szomszéd építkezés (nyilván nem véletlenül generált) fülsiketítő zaja…
***
Mindezekről jut eszembe Esterházy Péter szép története A Bermuda-háromszögből, amely (nem is annyira áttételesen) a halhatatlanságra vágyó királyfi (és a rokonlelkek) meséjére rímel: „Néhány évvel ezelőtt, amikor egy ideig Berlinben laktunk, didaktikai családi kirándulást tettünk a két kisebbik gyerekkel Buchenwaldba, nem láttak még tábort, lássanak. Egy ilyen kirándulás szükségszerűen generál olyan mondatokat, melyek brutális közvetlenséggel mutatják az állandóan jelen lévő botrányt. Először menjünk fagyizni Weimarba plusz Goethe, és aztán a koncentrációs táborba vagy fordítva? Ez nem cinizmus, nincs mit csinálni. – A gyerekek nehezen bírták, többek közt azért is, mert ebben a táborban volt annak idején Kertész Imre, akit ők jól ismernek és szeretnek, mindent tehát evvel a konkrét rémülettel néztek. Amikor azután láttak egy hullaszállító taliga- vagy kordélyszerűséget, s annak aljzatán, szélén egy afféle vércsatornát, mert az európai racionalitás rájött, hogy a halottak eresztette lé problémát fog okozni, és a gyakorlatiasság, a hagyomány, a technika, a civilizáció ebben a kis elvezető csatornában, ebben a kicsi, de szellemes ötletben koncentrálódott, akkor ez, és nem a rettentő statisztikák, a sok millió halott, nem a megdöbbentő képek, hanem ez a kis horpadás indította el fantáziájukat – és a kisfiú, aki fegyelmezetlenebb és vadabb, idegesen csapkodni kezdett a karjával, mint egy nehéz madár, aki repülni szeretne, és fejét ingatva, lefojtott hangon, mintha gyűlölne valakit, ismételgette: Menjünk innét! Menjünk innét! Amire a nővére lesütötte a szemét, és kimondta a szerintem legfontosabb mondatot a holokausztról: Hová?”
Egy (a!) szigetre, ami nem elég magas?
***
Hogy hol élünk? Csak néhány apróság az idei ősz történéseiből. Szinte csak találomra. Az új szlovák kormány első döntése volt, hogy azonnal hatállyal leváltotta a magyar és a romaügyi kormánybiztost úgy, hogy helyettük senkit nem nevezett ki. Majd egy nappal később a belügyminiszter szintén azonnali hatállyal visszahívta a magyar nemzetiségű országos rendőrparancsnokot (noha nem a nemzetisége lehetett az ok), akkor, amikor annak október 31-i hatállyal beadott felmondása már ott volt felettese asztalán. Arra a maradék két-három napra átvezényelte Poprádra. A budapesti Corvinus Egyetem szintén azonnali hatállyal menesztette egyik tanárát csak azért, mert az be akarta tartani és tartatni az intézmény által hozott belső előírásokat. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját egy (látszólag) homofób őrület folyományaként minisztere egy rendezvény közben váltotta le posztjáról. Pontosabban a köszöntőjét még elmondhatta, de már a pódiumbeszélgetésre nem ülhetett oda, s annak végére már meg is jelent a sajtóhír: azonnali hatállyal menesztették. Annyira persze azért nem kell őt sajnálni, hiszen azt a törvényt, ami miatt most útilaput kötöttek a talpára, parlamenti képviselőként ő maga is megszavazta, de kárörvendeni sem szabad. Nagyon csúnya világ következett be. Ennél már csak az lett volna durvább, ha a megnyitó beszéd közben két ballonkabátos, napszemüveges kigyúrt fickó közrefogja és karon ragadva elvezeti. Ötvenes évek? Amiről Tatarka írt A bólogatás démonában 1956-ban? Vagy amit Bacsó Péter A tanúja idéz meg jó egy évtizeddel később? Vagy amit Orwell látnoki szeme tárt elénk jóval korábban? Vagy Kafka? Vagy Örkény… Igen. Ám hasonlóra volt példa 1998-ban is, amikor az egyik miniszteri biztost dolgozószobájából saját biztonsági őrei kísérték ki az utcára. Mert az új hatalomnak nem kellett. Hátborzongató. A poharak lassan telnek meg. Valakié talán éppen most, másoké hamarább… De a választók pohara mikor csordul túl?
Pásztón kormánytisztviselők méricskélnek, hogy a Líra könyvesbolt vajon nem 200 méteren belül van-e a templomhoz… Szinte egy időben a szlovák (persze, hogy szlovák, ilyen magyar intézmény nincs is) Kulturális Minisztérium (nyilván futóbolond) államtitkára egy beszédében a többi közt felszólította a szlovák püspököket, hogy „iktassák be Jézus Krisztust Szlovákia királyának”. Az ellenzéki politikusok mellett a Szlovák Püspöki Konferencia is megszólalt (sziget a kaotikus hangzavarban), kifejtve, hogy „nem szerencsés, ha a hitet politikai célokra használják fel”. Az emlegetett államtitkár egyébként ominózus beszédében azt is kijelentette, „a kulturális minisztérium nevében megígérem, hogy véget vetünk a Szlovákiát nyomasztó gender-ideológiának”.
A szlovák miniszterelnök, miután nemrégiben látogatást tett a kulturális tárcánál, kijelölte az orbáni irányt, miszerint az új kulturális miniszternek a szlovák alkotmány „Mi, a szlovák nemzet” kezdetű preambulumához kell tartania magát, valamint, hogy „Szent Cirill és Szent Metód nem a gender ideológiát hozta el hozzánk”. A kulturális miniszter(asszony) aztán még rádobott egy lapáttal, hogy megfeleljen főnöke elvárásainak: „A szlovák nép kultúrájának szlováknak kell lennie. Szlováknak, és nem másnak”, majd hozzátette, tiszteletben tartanak ugyan más, önálló államisággal (!) rendelkező nemzeti kultúrákat is, de a szlovák kultúra „keveredését” elutasítják. Helyben vagyunk. A határon inneni és túli kakaskodó nacionalizmusok (ha nem is kizárólagos, de) fő kárvallottjai (értsünk ezalatt bármit) a kisebbségek lesznek. Például a romák, akik nem rendelkeznek, ugye, „önálló államisággal”. Fogalmam sincs, illetve el tudom képzelni, hogy a (szlovákiai) magyarok milyen elbírálás alá esnek. Az ominózus kijelentéseket követően, egy nappal (!) később a magyar külügyminiszter Pozsonyban azt fejtegette, hogy „egy patrióta, nemzeti értékeket előtérbe helyező szlovák kormány alakult, amellyel várhatóan a magyar kabinet könnyebben fog együttműködni”. A szlovák miniszterelnök és kulturális miniszter előző napi ki- és bejelentése fényében biztató jövő. Világ nacionalistái egyesüljetek!
Báthori Csaba megdöbbentő képével zárva: valóban meg kell várnunk, amíg a nacionalizmus ismét hullákra bomlik?
A sziget nem elég magas…