A Kennedy-gyilkosság választóvonal volt az Egyesült Államok történetében. A fiatal John Fitzgerald Kennedy elnöksége több szempontból is felemelő korszakot jelentett a Roosevelt óta középszerűségbe ragadt elnökök sorában – a kubai válság után ő fektette le a a hidegháborút enyhítő „békés együttélés” alapjait, jelentős sikereket ért el a déli államokban a feketék egyenjogúsítása érdekében. Váratlan halála szinte az egész világon mindenkit megérintett, engem személyesen is lesújtott, mert 1963. november 22-én a kaliforniai Berkeley-ben éltem, amikor a rádióból megtudtam: megölték az elnököt. Szemtanúként állíthatom, mennyire letaglózta a hír az embereket – többen sírva fakadtak a nyílt utcán és később napokig-hetekig vitatkoztak a gyilkosság gyanús körülményeiről.
Edmund Wilson amerikai író, aki akkor Párizsban élt, naplójában beszámol a rokonszenv-nyilvánításnak arról a hullámáról, ami ekkor ezt a várost is elérte. Felesége, aki nála gyakrabban járt üzletekbe és ült taxiba, azt mesélte, hogy a korábban gorombán Amerika-ellenes franciák hogyan sajnálkoztak vele együtt a történteken. ”Ez mutatja” – írja Wilson, ”hogy mennyire számítottak ránk Európában, hogy Kennedyvel az élen majd a Nyugat segítségére sietünk. Bár szidtak, ugyanakkor irigyeltek és idealizáltak bennünket (...) Azt hiszik, Amerikában biztonságban és kényelemben élünk. Most, amikor Kennedy, aki megpróbálta a legtöbbet egy harcias és jól megszervezett ellenzékkel szemben, aki megpróbált felvilágosult adminisztrációt szervezni (...) áldozata lett Amerika legrosszabb elemeinek: a gengsztereknek, a bűnözőknek, a déli államok (rasszista) páviánjainak” – a franciák is rájöttek, hogy sokféle ember él Amerikában. Wilson végül idéz egy gyalázatos mondatot, amit egy amerikai honfitársa szájából hallott a gyilkosság után: ”Bárki tette, örülök, hogy elintézte ezt a »négerimádó« (nigger-lover) elnököt!”
Edmund Wilson jól látta, milyen súlyos ellentmondások terhelték már 1963-ban is az amerikai társadalmat, de azt nem láthatta előre, hogyan próbálják Lyndon Johnson elnöksége idején betömni a gyilkosság kitervelői és végrehajtói a közvélemény és a nyomozók száját. Kezdve azon, hogy a hivatalos Warren-bizottság nem vette figyelembe a Parkland kórház orvosainak a jelentését az elnökön ütött sebekről, sem azoknak a vallomásait, akik kezdettől fogva biztosak voltak benne, hogy az elnököt nem egy, hanem két-három lövés érte Dallasban (egy felülről, de több lövés oldalról), tehát nem Lee Harvey Oswald volt az egyetlen elkövető – egészen addig, hogy hányan próbálták eltussolni, hogy egy Jack Ruby nevű kisstílű bűnöző azonnal megölje Oswaldot, beleértve az FBI-t, amely az elnök védelmében nem állt feladata magaslatán. Ma már, 60 évvel később, dokumentumfilmeket lehet látni az angol televízióban arról, kiknek az érdekében gyilkolták meg J. F. Kennedyt Dallasban.
Nagyon erős a valószínűsége, hogy a gyilkosság mögött a chicagói maffia, annak is a Kennedykben csalódott főnöke, Sam Giancana állt.
Korábban ő nagyon hatékonyan támogatta a demokrata John F. Kennedy megválasztását, s amikor John testvére, Bobby ügyészként lecsapott a gengszterekre, bosszút esküdött az összes Kennedy ellen. Jack Ruby is valószínűleg az ő megbízásából ölte meg Oswaldot és Giancanának abban is része lehetett, hogy 1963 és 1975 között a dallasi gyilkosságnak vagy tíz közvetlen szemtanúja halt meg, többnyire erőszakos halállal. Maga Giancana 1975-ben mondott búcsút az életnek, s azóta egyre erősödnek a Kennedy-gyilkosság többlövéses változatai. Végül egy magnóra vett telefon-beszélgetésből kiderült, hogy bár elfogadta a Warren-bizottság jelentését, a Kennedy halálával „helyzetbe került” Lyndon Johnson elnök maga sem hitt abban, hogy Oswald lett volna a dallasi gyilkosság egyedüli elkövetője. Erről haláláig hallgatott, és úgy tűnik, Johnson opportunizmusától nem is túl kanyargós út vezet a Watergaten át az amerikai republikánus párt elaljasodásáig, a mai helyzetig, amikor az állampolgárok milliói még mindig elhiszik Donald Trumpnak, hogy ő semmiért sem felelős, mindenben ártatlan, hiszen egész életében csak „jót akart” Amerikának.
