Amikor 2002 májusában beléptem a következő éveimet meghatározó Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) épületébe, a belépéskor megfogott a gyönyörűen kialakított szecessziós belső tér, a stílusos lépcsőház, az annak megvilágítását szolgáló, fantasztikus, Róth Miksa által készített festett ólomüvegablak.
Akkor még nem tudtam, hogy az éppen a századfordulón (1900) épült Szemere utcai műemléképületet a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara emelte saját székházaként, és kisebb megszakításokkal egészen az államosításig (1949) használta. Ezután lett belőle állami hivatali épület, különböző minisztériumok székhelye. Elődöm, Matolcsy György kezdett hozzá – régi fotók, tervek, számlák felkutattatása után, művészettörténészek, belső építészek megbízásával – ahhoz a helyreállításhoz, amely messzemenően szolgálta a jelenlegi funkcióra való használhatóságot, de visszaadta az épület valahai harmóniáját, régi eleganciáját, szépségét.
Emlékszem, alig három hete dolgoztam az irodámban, amikor félve bejelentette a ház gondnokságával megbízott osztályvezető, hogy néhány hétig csak pallókon fogom tudni megközelíteni a lépcsőtől az ajtómat, mert megérkezett az intarziás parketta felújításához a szlavón tölgy. Amikor a parketta lerakása befejeződött, azt kérdezte, honnét tudta a Matolcsy úr, hogy ön lesz az utódja? Értetlenkedésemre rámutatott a parkettára, amelynek intarziás mintái csillagot formáltak.
Akkor még működött az a minden normális embert éltető érzés, hogy ha közpénzből, a köz tulajdonát képező épületekben a tárgyakat szépíti, helyreállítja, azok szépségét, hasznát ne csak ő, hanem lehetőleg minél többen élvezzék. És ebben a történetben még az is fontos, hogy nem a döntéshozó személyes ízlése szabta meg a helyreállítás irányát, hanem a használhatóság mellett a dokumentálhatóan rendelkezésre álló tervek és fényképek. Végül ezért nem került sosemvolt, ám mégis „történelminek látszó monumentalitás” az addig megszokott épülettömb, a lépcsőház, a színvilág helyére.
Attól fogva, hogy az utolsó szlavón tölgyből készült intarzia, illetve a könyvtár újra megnyitott termében az utolsó polc is a helyére került, a hétvégeken rendszeresen „nyílt napot” tartottunk, hogy a közönség is gyönyörködhessen az épület szépségében. Sőt egy stílusos kiadványban, "A minisztérium" címmel, benne Szűts Miklós festőművész által készített nagyszerű fotókkal és Fényi Tibor Róth Miksa munkásságát ismertető szövegével adtuk közre büszkén, hogy Budapest közepén, közel a Parlament épületéhez egy ilyen kis ékszerdoboz is megbújik.
Miért jut eszembe most ez a húszéves történet? Mert az a hatalomra került újgazdag csőcselék, amelyik a köz szolgájaként beköltözött a valaha elegáns palotának épült hivatali épületekbe, azt hiszi, hogy ezeket éppen „őrá hagyták” a századok. Annyira a sajátjának érzi, hogy a saját feje, ízlése alapján alakítja „történelmire” őket, hogy azután nagyúri kegyet gyakorolva megengedje, hogy a közönség ünnepnapokon megközelíthesse ezeket a szentélyeket.
Sőt még ez sem elég, mert a kormány Lázár János miniszter kezéből és felelőssége mellett, - állítólag - takarékossági okok miatt kastélyok tucatjait adja az arra érdemes jelentkezők használatába, esetleg tulajdonába. Ahogy a királyi vej birtokába került a turai Schossberger kastély, Lázár Jánostól elnyerheti méltó oligarcha tulajdonosát akár az edelényi L’Huillier-Coburg kastély, a nádasdladányi Nádasdy kastély, a tiszadobi Andrássy kastély, a bajnai Sándor-Metternich kastélyegyüttes, vagy a szabadkígyósi Wenckheim kastély is. A NER ficsúrok által megszerzett kastélyok talán néhanapján látogathatóak lesznek, nem zárják be teljesen a kapuikat a nagyközönség előtt, hogy kizárólag a parvenü sorba emelkedett NER lovagok pihenhessék ott ki az állami segítséggel folytatott harácsolás és birtokszerzés fáradalmait.
Talán a kastélyok sorsa kedvezőbb irányba fordul a bezárásra ítélt múzeumokénál, közgyűjteményekénél. Reméljük, nem járnak úgy, mint a hat éve bezárt Iparművészeti Múzeum vagy a Közlekedési Múzeum, amelyet 2017-ben lebontottak, és azóta pazarabbnál pazarabb szövegek szerint egyre csak épül Kőbányán, miközben a gyűjteményébe tartó tárgyak elkallódnak, tönkremennek.
A huszár- és kaszinóügyi miniszter kinézte magának a várbeli Hadtörténeti Múzeum épületét, aminek következtében a kiállításokat ripsz-ropsz bezárták. Most az egész szakma azt várja rémült bénaságban, vajon miféle múzeumot terveznek helyette a Dísz téri Honvéd Főparancsnokság újraépülő egykori irodaházába. De a legnagyobb magyarországi közkönyvtár, a Széchényi Könyvtár közgyűjteményére is aggasztó jövő vár, hiába, hogy a várbeli épületbe bebetonozták a 8-10 emelet magas könyvraktárakat. Az olvasótermek látogatása már most is nehézkes, és látható, hogy a könyvtárat az állandó mozgósítás állapotában tartják, ami előre vetíti azt a sorsot, amit most a Közlekedési vagy éppen az Iparművészeti Múzeum „élvez”. De ugyanez a helyzet a Nemzeti Galériával, amelynek már megkezdték a visszaalakítását: ezt nézték ki a nagy állami bálok céljaira, sőt lesz itt majd újra trónterem is.
Hasonló a Magyar Természettudományi Múzeum sorsa, amelynek épületeit a Horthy-korszakhoz való visszatérési paranoiában szenvedő miniszterelnök és csapata a feltámasztott Ludovika Akadémia méltó létrehozásának céljára vette igénybe, a kiállítások a maradék kupolacsarnokba, a lovardába és közvetlen környékükre szorultak vissza. A helyzetet jól jellemzi a múzeum stratégiáját ismertető anyag, amely szerint „Az MTM helyzetét tovább árnyalja a 2018. évi kormányhatározat, amely a MTM Debrecenbe költöztetéséről döntött. A fenntartói kommunikáció hiánya jelentős humánerőforrás-fluktuációt és a munkafolyamatok lelassulását eredményezte. A MTM körüli bizonytalanságot tovább növelte, hogy 2021-ben a MTM Magyar Nemzeti Múzeumba integrálására miniszteri biztost neveztek ki.”
Egyszerűbben fogalmazva: a kormány úgy viselkedik, mint a világörökséget porig ágyúzó talibán rablócsapat, hiszen a magyar kultúrához, a magyar irodalmi, művészeti, nyelvi és történeti értékekhez köze nincs, és ami szép vagy értékes, azt úgyis a híveire hagyja.
Sosem hittem volna, hogy – legalább ebben az egy vonatkozásban – visszavárom Matolcsy Györgyöt. Mert ő legalább tudta, hogy valami akkor is lehet szép, ha a másé. Például a magyar közönségé, a magyar népé.