Bálint Orsolya;

workshop;feminizmus;Nedves Bugyik Írókör;Ádám Anna;CSAK ezt az 1-et kértem feminista fesztivál;

2023-12-09 11:50:00

„Magyar feminizmust szeretnék”

A genderrel együtt itthon mára a feminizmust is szitokszóvá tették, holott nem csak a nők érzik, hogy változásra lenne szükség a mintáinkban, a közösségeinkben és kapcsolatainkban. Láthatóvá kell tenni a háztartási és a családért végzett munkát, igazságosabbá az anyaságot, boldogabbá az ünnepeket, biztonságosabbá az utcákat, az otthonokat, a nőgyógyászati rendelőket. Ilyen témákkal foglalkozik egy héten át a CSAK ezt az 1-et kértem feminista fesztivál az Aurórában. De mit jelent ma nekünk a feminizmus? Egyáltalán jó-e, ha egy nyugati doktrínát lefordítunk? Vagy más, lokálisabb megközelítés kellene, hogy elinduljunk egy egyenlőbb, biztonságosabb ország felé? Erről beszélgettünk Ádám Anna előadóművésszel, az Engedetlenség Leányiskolájának alapítójával.

Az Engedetlenség Leányiskolája (School of Disobedience) kinyitotta a kapuit, és egy hétre beköltözött az Aurórába. A diákok tervezték a CSAK ezt az 1-et kértem feminista fesztiválra hozott színes programot, ízelítőt adva a csak nőknek szóló képzésből.

– Délelőttönként Az egzotikus test címmel Masha Kardash ukrán művész tartott elméleti kurzust, délután gyakorlati órák voltak, köztük szövegírás, táncos-mozgásos foglalkozás és szomatikus, a testre irányuló kutatás. Ez egy nomád iskola, ahol az oktatás angol nyelven folyik, magyar és külföldi vendégelőadók részéről – meséli Ádám Anna előadó- és képzőművész, a Gray Box társulat koreográfusa, aki tíz évvel ezelőtt kezdte felépíteni a képzési modellt. – Nem tudom pontos időhöz kötni, mert én nem üzletember vagyok, aki kinyit egy boltot, hanem alkotóművész, aki elkezd egy kutatási folyamatot. Évek óta foglalkozom közösségi művészettel, performansszal, közösségépítéssel. Szerettem volna egy párhuzamos, választott valóságot, egy szigetet létrehozni, olyan szakmai és emberi értékek mentén, amelyekben hiszek, és amelyek hiányoznak nekem, mint a bátorság, az őszinteség és a nagylelkűség – meséli az inspirációját.

Harcosok Klubja nőknek

A bátorságot lehet tanulni náluk például a Feminista Fight Clubban, amely verekedés lányoknak, de nem küzdősport; arra fókuszál, hogyan védjük meg magunkat az utcán vagy egy szexista munkahelyen. Nyaranta tartanak elvonulásokat, és van egy kilenc hónapos művészeti mesterkurzusuk, melyen most kilencen vesznek részt, húsztól negyvenévesig. – Németországtól Amerikán át Ukrajnáig vannak résztvevőink, akik ideköltöztek Budapestre, hogy részt vegyenek a programon, ezáltal közelebb kerüljenek önmagukhoz, mások és maguk elfogadásához, és hogy bizalmi légkörben alkossanak, megtanulják kinyitni a szájukat. A bátorságon akkor tudsz dolgozni, ha olyan körben vagy, amely támogat, különben nem vállalod be. Ez az alap, aztán mindig lehet egy picit továbblépni. Én a színházból jövök, ott is ezt csináljuk a próbafolyamat során.

Minden női tapasztalatban van különbség és hasonlóság is, ilyenek a sebek, amelyeket az élettől kaptunk. Anna szerint nincs „nagy trauma” meg „kis trauma”, ő alapvetően nem hisz a hierarchiákban, ezeket próbálja lebontani. Az engedetlenség mindenre vonatkozik, még önmagunkkal szemben is érvényes. – Nem azt nézem, ki honnan jön, hanem ki merre tart. Az iskolában egy utat megteszünk közösen, ez­alatt egymást támogatva sok mindent újraértelmezünk, felülírunk. Megkérdőjelezzük azokat az automatizmusokat, mintákat, amelyeket belénk neveltek. Azért is vagyok büszke a képzésre, mert itt nincs domináns nézet vagy politikai ideológia. Pont attól kritikus, hogy mindennel kritikus, és addig iskola, amíg nyit és rákérdez. Onnantól kezdve, hogy válaszokat ad, már propaganda, abból pedig van már elég a világban. Én például nem olvasok híreket, a közösségi médiával is óvatosan bánok, így védem a mentális egészségemet. Azért jövünk az Engedetlenség Leányiskolájába is, mert ott jól érezzük magunkat, ez is egyfajta önvédelem – véli Anna.

Őszintén provokálnak

A feminizmusról ma mindenki mást gondol; vannak ugyan feminista törekvések, ilyen indíttatású kezdeményezések itthon, de sok a fogalmi zavar, az összemosás és a kisajátítás, a kirekesztés és a versengés, a közegen belül is. Ezért is nagy jelentőségű, hogy rengeteg egyesület, műhely, aktivista és művész összefogott, és egy közös fesztiválon tudnak megjelenni, ki-ki a saját ügyével.

– A versengés oka sok esetben az, hogy ezek a szereplők ugyanazokra a forrásokra pályáznak. Én évek óta nem pályázom, mert nem akarok az intézményrendszer csicskája lenni. Hosszú út volt idáig eljutni, olyan kérdéseket kellett magamnak feltennem, amelyekkel már a képzésem során kellett volna találkoznom. De engem is arra oktattak a párizsi művészeti egyetememen, hogy mint alkotóművész, az én gazdasági modellem a pályázati pénzeken múlik majd. Eleve a függésre kondicionálnak, ami csak a pénzelosztó helyeknek kedvez. Ezért olyan művészetoktatást álmodtam meg, ahol ezeken is elgondolkodunk, hogyan lehet olyan művészi praxist felépíteni, ahol nem kell tízezer forintokért könyörögni. Hazánkban a kortárs előadó-művészetben ráadásul egy kezemen meg tudom számolni, melyek azok a források, amikhez hozzáférhetünk, az NKA mellett pár uniós és visegrádi pályázat van, és sokszor már a kurátori koncepció olyan, amivel nehéz egy művésznek szívvel-lélekkel azonosulni. Az egész nem rólunk, az alkotásunkról vagy a társadalomról szól, hanem arról, hogy kiszolgáljuk a hatalmi-intézményi struktúrát.

Radikális performansz-estjeik a Jurányiban ezért nem is kuráltak, nincs ízlésformálás, az első nyolc beérkezett pályamű után lezárják a jelentkezést. – Van ebben egy esetlegesség, ami garantál egy kis nyerseséget, hiszen sosem tudod előre, mit fogsz látni. Vannak mozgásos, szöveges performanszok, akciók is – sorolja Anna. – Nem egyféle, homogén művészetet próbálunk a nézőknek mutatni, hanem sokszínűséget. Maximum tíz perc az időkeret, nincs technika, és a fókusz az, hogy „nőktől nőknek”. Sokan csak ezért jönnek el, mert itt olyan történeteket láthatnak, amelyek sebezhetővé teszik az előadót. Nagyon személyesek, őszinték, ettől radikálisak, nem kényszerből provokálnak. Múlt pénteken volt a hetedik estünk, a legfiatalabb fellépő volt húsz­éves, a legidősebb hetven. Jó volt látni, hogy túl tudtunk mutatni a saját közegünkön. Nekem ez mindig kérdés, hogyan készítsek olyan előadást, ami nem a haveroknak, barátoknak, családtagoknak szól.

A tanáraink és a diákjaink is ebben a kapuban állnak, vagy már tudják, hol van, és szépen elkerülik. Számukra nem rögös az út, hanem nincsen út előttük, ezért nagyon nehéz ebben gondolkodni.

Feminista magyar hang

Míg az Engedetlenség Leányiskolája nemzetközi képzés, Anna másik projektje, a Nedves Bugyik egy magyar nyelvű írókör. – Arról szól, hogyan éljük meg mi, nők az elnyomást a nyelvünkben, sokszor észre sem vesszük, csak nem tudjuk kifejezni magunkat. A szexualitást övező szókincsünk borzasztó szegényes, sok mindenre nincs szavunk, vagy ha van, az vulgáris, szexista, vagy abszolút félrevezető. Kitaláltam, hogy jó lenne felülírni ezt a szókincset, de én nem akarok angol kifejezéseket lefordítani. A saját nyelvemen akarok gondolkodni, azon létrehozni olyan szavakat, amelyek erre a lokális és társadalmi problémára választ adhatnak. Mindig van egy témafelvetés, például az orgazmus vagy párkapcsolati dinamikák, amikről írunk. Egyszerűséggel és kellő figyelemmel szerintem lehet erről beszélni, ezért is lett Nedves Bugyik a neve. Ez egy kísérleti dolog, nem akarunk nagyok lenni, pont addig lesz ez ilyen friss és éles, amíg pici, erre figyelek is. Nem akarok ebből egy izmust. Bennem van egy egészséges nacionalizmus, szeretem a kultúrámat, a régiómat, egész Kelet-Európát. Tisztában vagyok a történelmi örökségünkkel, a traumatikus múltunkkal, de nem abban látom a megoldást, hogy más országok feministáinak kitaposott útjait, mainstream gondolatait átvegyük, egymással megosszuk, és abból majd kinő valami.

Lehet, hogy a feminizmusra is új szót kell találni, és azért nem jött el még az ideje, mert ezt a szót is csak átvettük. Talán kicsit többet kell várni rá, de én türelmes vagyok.