Kortárs kultúra három tenger közt: függetlenek az utolsó órákban

Múlt héten a varsói Tri-Seas – A Baltikumtól a Balkánig konferencián és az utána kezdődő dunaPart Kortárs Magyar Előadóművészeti Platformon is az volt a fő kérdés, hogyan tudják segíteni egymást a régió kulturális életének perifériára szorult és kivéreztetett szereplői, a független alkotók. Bár a problémák országonként eltérők, a rendszerkritikus és provokatív művészeket a regnáló hatalom szinte sehol nem nézi jó szemmel a Lajtán innen. Egyre erősödik az elnyomás és a kiszorítás a (szélső)jobboldali, populista politikai erők felől, az eszköztáruk pedig változatos, a cenzúrától (az öncenzúra bensővé tételén át) az anyagi ellehetetlenítésig. A magyarokra mindenki együttérzéssel tekint, egyben viszonyítási pontként is, hogy na, ide nem kéne eljutni. A szlovákok riadtan várják az új nemzeti kulturális fordulatot, és a lengyelek sem dőlhetnek hátra, különösen mert az amúgy sokak által vágyott hatalmi átrendeződés komoly „tisztogatást” hozhat az eddig is küzdelmesen működő, sokszor egymással is rivalizáló kulturális intézményrendszerükben.

A varsói Zbigniew Raszewski Színházi Intézet a lengyel színházi élet dokumentálásával, támogatásával, fesztiválok szervezésével és színházi neveléssel foglalkozik. Az 1905-ben épült Ujazdowski kórház egykori műemlék épületegyüttesében kortárs művészeti galériával, könyvtárral, kávézóval és fine dining étteremmel is hívogatják a kultúra iránt érdeklődőket. Ide kaptunk meghívást a Tri-seas (Három Tenger) konferenciára, észt, lett, litván, cseh, szlovák, szlovén, horvát, bolgár és görög kollégákkal együtt. Utóbbiak első pillantásra kilógtak a volt szocialista blokkból, aztán idővel kiderült, több bennünk a közös, mint ami elválaszt – például a diktatúra megélése, a gazdasági válságok kultúrasorvasztó hatása, illetve az unión belüli sereghajtó/problémás országok megítélése. Arról jöttünk össze beszélgetni, hogyan éltük meg mind a magunk módján a rendszerváltozásaink előtti és utáni kulturális átalakulást, a politikai rendszerek viharos változásait – avagy éppen kimerítő stagnálását –, hogyan tudnánk mindebből közös alapot létrehozni, melyre aztán együttműködéseket, a tudásunk és a kulturális termékeink megosztását célzó programokat építhetnénk. És hogy kicsit lamentáljunk azon, miért érezhetjük magunkat továbbra is másodrendűnek a Nyugat gazdagabb(?) kulturális jelenéhez képest. Vajon ez is pusztán pénzkérdés lenne?

Közös pikszisben

A meghívottak közt akadtak kutatók, akadémikusok, kritikusok, intézményi vezetők és színházi alkotók, köztük dramaturgok, rendezők és drámapedagógusok is, akik abban máris egyetértettek, hogy nincs értelme különbséget tenni elméleti és gyakorlati szakemberek – sem műfajok és művészeti ágak – között, nagyjából ugyanabban a pikszisben van mindenki, aki manapság az államtól független, anyagilag mégis attól függő, a piacról megélni aligha képes kortárs kultúrával foglalkozik. Alacsonyak a bérek, soványodnak a pályázati lehetőségek, kevés a szociális biztonság, szűkülnek a szabad alkotás terei és nő a politikai nyomás, ezen pedig segíthet, ha összefogunk, és törekszünk egy közös platform megalakítására, a nemzetközi kapcsolatainkban találva meg az erőt és a szolidaritást, amit lehet, hogy otthon már kevésbé tapasztalunk. Ez egyfajta első találkozás volt – sokunknak persze nem az első és biztosan nem is az utolsó olyan kezdeményezés, amely perspektívát és reményt adhat, hogy lesz ez még másképp, csak meg kell találni a módját a közös érdekérvényesítésnek, a „soft power” bevetésének akár a hazai, akár az uniós döntéshozók irányába.

Nem is olyan békés Baltikum

Noha a balti országok sem térben, sem kulturálisan nem esnek tőlünk nagyon távol, pár nagyobb uniós projekten kívül még viszonylag kevés az együttműködésük a kelet-közép-európai régióval. Már ezért érdekes volt hallgatni az előadóikat, különösen az észteket, akik az ukrán háború kitörése óta nagy belső feszültségekkel is küzdenek, ami még a kulturális projekteket is áthatja. A Vaba Lava független (de az észt állam által támogatott), több színházat üzemeltető produkciós ház például meghívta a neves német Rimini Protokoll kollektívát, hogy készítsék el Narva városában is az interaktív, 100% (és a város neve) produkciójukat, melyet mindig az adott település lakosságának fontos és aktuális témáira hangolnak. A 100% Narva kapcsán kitört a botrány,

ami a többségben észt – az oroszokkal szemben történelmi sebeket is hordozó – színházi közönséget alaposan felbolygatta.

Ehhez képest a lettek kimondottan békés életet élnek, előadójuk egy vidéki fakalyibában hozza létre a teljes kortárs színházi és táncéletük virtuális könyvtárát, hogy ezzel is decentralizálják Riga kulturális központiságát. Mentalitásban közelebb állnak talán a finnekhez – noha a sztereotípiák szerint az észtek még lassabbak, megfontoltabbak –, de olyan apróságokért is a városházán kell kopogtatniuk, hogy a nagy nehezen kiharcolt, egyetlen független előadásoknak teret adó színpadukból ne álljanak ki hatalmas vasszögek, mert a helyet megkapták, akkor mi a gond?

A litvánoknál ezzel szemben igencsak pezsgő és változatos kulturális élettel találkozhatunk a városi kőszínházak és az ott a mai napig mainstream orosz klasszikus balett berkein kívül, ami az egy-két, Nyugaton tanuló, onnan hazatérő, majd iskolát vagy társulatot alapító, emblematikus művészüknek köszönhető. Amilyen például Birutè Letukaitè, az első litván kortárs tánctársulat, az AURA mai napig aktív alapító koreográfusa, aki minden jelentősebb nemzetközi fesztiválon megfordul. Nem akadt a varsói konferencián olyan, aki ne ismerte volna, miközben a litván táncélet közép-európai viszonylatban is időutazás-gyanús, esztétikailag közelebb áll a harmincas évek mozdulatművészeti iskoláihoz, mint a friss kortárs áramlatokhoz.

Fájó balkáni múlt

Déli szomszédainkkal, a szlovénokkal és a horvátokkal jóval több az élő kapcsolatunk, noha kissé meglepetten – és naivan – konstatáltuk, ők meg a jugoszláv háború miatt azóta egymással nem nagyon keresik a kapcsolatot. Talán kell még egy újabb évtized vagy egy generációváltás is, hogy a fájó múltat feldolgozzák. Szlovénia amúgy is szinte már inkább Ausztria, sokszor német nyelven is kulturálódnak, kicsit az intellektuális posztavantgárd és gesztusokban gondolkodó művészetben maradtak, ebben viszont óriásiak. Például

A horvátok párhuzamosan, némiképp hasonlóan építkeznek a szocialista múltból, ami erősen társadalomkritikus, az aktuálpolitikára intenzíven reflektáló előadásokat hív életre, csakhogy nekik a szlovákoknál is sporadikusabb a kulturális életük – a Zágrábi Tánchéten pár éve zsűritagként kicsit jobban beleláttam a helyi viszonyokba, rengeteg a tehetséges fiatal alkotó, de ők már Nyugaton szocializálódnak, sokan Brüsszelben vagy Berlinben kötnek ki, visszaszivárgás alig van, így nehéz bármit felépíteniük azzal az egy-két városi színházzal, amely örömmel befogadja őket.

Középen a legkeményebb

Az orosz–ukrán konfliktus a lengyel művészeti életet is alaposan átrendezte; a lengyelek korábban nem voltak ilyen jó barátságban ukrán szomszédaikkal, akik menekültként lényegesen jobb bánásmódot kapnak, mint távolról érkező sorstársaik – ennek kapcsán vendéglátóinkkal Agnieszka Holland új filmjéről, a Zöld határról is sokat beszélgettünk (az életveszélyesen megfenyegetett rendezőnővel a Népszava kritikusa interjút is készített). És míg az ukránokat tárt karokkal fogadják, érezhetően hűvösebbek lettek és meg is ritkultak az egykori lengyel–magyar barátságra alapuló kulturális kapcsolatok és közös munkák, amióta – hivatalosan legalábbis – mást gondolunk a szomszédunkban folyó háborúról.

Akárcsak nálunk, ott is az úgynevezett nemzeti kultúra kapta a kiemelt támogatásokat, a táncot ráadásul náluk a zenével veszik egy kalap alá, egymással verseng a pénzekért a szimfonikus zenekar és a pár fős kortárs tánctársulat. Noha a kulturális életben a legtöbben örülnek, hogy kormányváltás jöhet, még reménykedni se igazán mernek, leginkább attól tartva, mi lesz, ha az ellenzék elszúrja, és négy év múlva kétszeresen megerősödve térnek vissza a most leváltottak. Ráadásul sokan elveszíthetik az állásukat, akiket még az előző kormány által kinevezett vezetők vettek fel, mert nagy „tisztogatásra” számítanak.

Más okból félhetnek északi szomszédaink: a szlovák kolléga, aki színháztörténész, és egy ottani közintézményben dolgozik, arról mesélt, hogy az új kulturális miniszterük egy oroszbarát propagandatévé egykori riportere, ennyiben „kulturális munkás”. Az egyik államtitkár Robert Fico új kormányából – egy nagyon vallásos középiskolai tanár – már el is látogatott hozzájuk az intézetbe, majd másfél órán keresztül az imádság fontosságára oktatta a felsorakozó tudósokat. Jogos tehát a riadalom, hogy nehéz idők jönnek az ottani művészekre, akik egyébiránt szeretik a politikai témákat, Lukáš Brutovský D1 című tavalyi darabja például a már a Meciar-kormány óta tervezett, azóta meg nem épült autópályával mint nemzeti szimbólummal foglalkozik. A színpadon kellékként használnak egy Claudia Schiffert megtestesítő bábut (a neves szupermodellt hívták meg anno, hogy átvágja az építkezés megkezdését jelző szalagot), míg a színészek az előadás alatt konkrétan betont öntenek betűformákba, ebből különböző szlogeneket raknak ki.

A régióban egyedüliként a csehek nem panaszkodtak túl sokat, náluk Václav Havel elnöksége óta kimondottan magas a kortárs kultúra presztízse, Prága pedig a Kelet Berlinje, sok szlovák művész is ide költözik át, hiszen a nyelv nem jelent akadályt számukra, ami a színházi alkotásban kiemelten fontos. Rengeteg a fellépőhely, minden méretben és műfajra, sok a városok, intézmények által kiírt pályázat, de talán épp a viszonylagos bőség miatt túl sok szereplő verseng ezekért. Kissé szájtátva hallgattuk a bolgár kollégákat is, akik komolyan belehúztak a kulturális élet építésébe, elvi szinten legalábbis nagyvonalú a támogatás, bár ott meg a színházak kifűtése időnként éppakkora gond, mint a mindent átható korrupció.