Nem feltétlenül szoktam elhinni Az üvegcipő előadásokon, hogy Irma, a kis fiatal cselédlány totálisan szerelmes Sipos úrba, a műbútorasztalosba, aki az apja lehetne, és gyakran meglehetősen pokróc módra viselkedik az őt túlzottan is odaadóan szolgáló lánnyal. Mogorva, rigolyás alak. Szekálja azt a szerencsétlent. Az pedig ugyan mi a fenét eszik rajta?
Rudolf Szonja és Harsányi Attila kettőse a Miskolci Nemzeti Színházban, Keszég László rendezésében, ezt most kristálytisztán megmutatja. Harsányi úgy mogorva, hogy férfibáj van benne. Szerencsére egyáltalán nem sármőr módjára. Sokáig szinte rezzenéstelen az arca, felcsattannak a hangsúlyai, parancsolóak, gyakran elutasítóak a mondatai. Rigolyái elviselhetetlennek tűnnek, és mintha lekezelően csupán kiszolgáló személyzetnek tekintené Irmát. De markáns egyéniség. Biztonságot adóan határozottnak látszik. Egy tömbből faragottnak. Olyannak, aki nagyon valamilyen. Tűz és víznek néz ki a két ember. Rudolf Szonja Irmája álmodozó, akár a férfi szemeibe is beleréved. Intenzíven ábrándozik arról, hogy az övé lehet. Ugyanakkor a férfi meglehetősen elutasító, a fiatal nő viszont képzeletben magához öleli, és szorítja, szorítja akár a végkimerülésig. A férfi mintha észre se venné, de azért csak felfigyel rá. Ez az akaratoskodás, a lány részéről a durcáskodás, a férfiéről a látszólagos közöny iránta, kezd kettőjük játékává, szokásává válni. Évődnek egymással, haragszomrádot játszanak, és ez már az a bizonyos kémia, amiről beszélni szokás, ha két ember között szoros kapcsolat alakul ki. Jó ezt nézni, élvezni, ahogyan két színész csúcsra járatja magát, aztán pedig jönnek hozzájuk a többiek, és ők is ezt teszik.
A miskolci teátrum remek társulata hosszú évek óta ezt teszi. Karakteres egyéniségekből álló remek csapat jött össze. Kreatív módon, de nem túlagyalva, elénk tárják Molnár Ferenc különös szerelmi négyszög történetét. Megvalósítják éles elméjű szócsatáit. Lazán „pingpongoznak” egymás között a poénokkal. De nem színészi virtuozitásukból tartanak esztrádműsort, ahogy ezt Molnár kesernyés vígjátékaival gyakran megteszik. Elénk tárják a szereplők sebzettségét, fájdalmukat, alá és fölé rendeltségi viszonyaikat, és hogy ezen a téren fordulhat a kocka. Feszült libikókajáték lehet az emberek között, bármelyikük kerülhet alulra, fölülre akár egy-egy jeleneten belül. Molnárnál nem párbajoznak, de éles pengéjű szócsatákat vívnak egymással a szereplők. Szóval is alaposan bele lehet szúrni a másikba, gyógyíthatatlan sebeket okozva a lélekben. Rusznák Adrienn Adélja maga a megtestesült sebzettség, két lábon járó sértődöttség. Nehezen viseli középkorúságát. Hamar érkező kapuzárási pánik jelei ütnek ki rajta. Bizonyítási kényszere van, hogy még nagyon is vonzó nő. Ezért veteti el magát erőszakos agresszivitással Sipos úrral, a szeretőjével, akinek panziósként ingyen szállást és kosztot is ad. De ez nem elég számára. Képtelen kielégülni, fiatal szeretőre is szüksége van, ahogy arra szintén, hogy a két pasas között is libikókajátékot űzzön, hazárdjáték módon. Tegyi Kornél adja a nőre nyilvánvalóan anyagi okok miatt is rákapaszkodó Császár urat. Ficsúr, gigerli, kisebbségi érzését a beképzeltség álarcával leplezi. De valóban szenvedélyes, ahogy ebben az előadásban a szerelmi négyszög valamennyi tagja. Az más kérdés, hogy ezt ki hogyan iparkodik palástolni, kiben hogy izzik a parázs, és mikor miért tör ki a vulkán. A második felvonásban borul ki teljesen a bili. Sipos és Adél esküvőjét egyáltalán nem tudja elviselni Irma. A lakodalmon, a dínomdánom közepette közhírré teszi Adél Császár úrral való kapcsolatát.
Érdekesség, hogy Keszég a második felvonás megjelenítésére homlokegyenest más módszert választ, mint Mohácsi János a Vígszínházban az évad elején bemutatott, ugyancsak kiváló verzióban. Mohácsi jókora statisztériával, bevaduló tánccal, cigányzenekarral, városra szóló, hatalmas patáliát csinál, káosszal, zűrzavarral, őrületes fejetlenséggel, fenyegetően elszabaduló indulatokkal. Ennek amúgy is a nagymestere. Ami a Vígben tágas udvaron játszódik a nagyszínpadon, Miskolcon egy szobában a Kamaraszínházban. Csak a háttérből hallatszik az esküvő zaja, a cigányzenekar hangja, de egyáltalán nem látjuk a sokaságot. Egy szobában fullasztóbb a szereplők összecsapása. Itt nem tudják kikerülni egymást, muszáj a másik szemébe nézni, közvetlenül az arcába kiabálni és egymásra zúdítani a mocskot. Nézőpont kérdése, hogy tényleg így van-e, vagy szinte törvényszerű emberi gyengeségek vívják csatájukat, már-már a tragédia határán. De Molnár színműveiben nem szokás meghalni. Ám időnként ellavíroz a tragédia határáig. Majd, akár önéletrajzi elemeket is felhasználva, iróniával, öniróniával, olykor maró gúnnyal, aminek azért G. B. Shaw inkább a halhatatlanja, mint ő, visszaevickélteti a szereplőit a boldogságba, a bevált polgári életbe. Aki nem odatartozik, például a harmadik felvonásban színre lépő kuplerosné, Nádasy Erika megszemélyesítésében, az is azt bizonygatja, hogy ő abszolút oda való, tisztes üzletmenetet visz. Mások azt bizonygatják, hogy a polgári élet normái szerint, tisztes a magánéletük. De jön ez a kis Irma, és fittyet hány erre, fölborítja a látszatrendet, hogy aztán végkifejletként maga is önszántából menjen bele a polgári házasságba, amiben a nő mégiscsak a férfi kiszolgálója.
Molnár nem volt forradalmár. A miskolci színházban sem akarják azzá tenni. „Csak” megmutatják a gyengeségeinket, hazugságainkat, elfojtásainkat, düh- és örömkitöréseinket, szélsőségeinket, kiborulásainkat, bizakodásainkat abban, hogy révbe érhetünk. Szép a színészek, Zalányi Gyula, Fazakas Júlia, Kokics Péter, Máhr Ági, Prohászka Fanni, Keresztes Sándor, Kerekes Valéria, Mikita Dorka Júlia, Osváth Tibor és a gyerekszereplő, Csicsatkó Gergő összmunkája, ahogy szép a kiragyogásuk is a sorból. Árvai György díszlettervezőként a szereplőknek szűkké váló tereket teremtett, amelyekből ki akarnak törni, hogy aztán tulajdonképpen visszatérjenek ugyanoda, vagy valami hasonlóba. Amikor Irma kétségbeesésében magára veszi egy prostituált ruháját, rikító színű, kihívóan testre simuló, férficsalogató göncöt ölt fel, Szűcs Edit tervei szerint. De Sipossal való házassága után feltehetően megint a szürke kis veréb lesz a meghatározó. A kör bezárul. Az emberi kapcsolatok meseszerűen elrendeződnek. Mondom, Molnár nem volt forradalmár. De vérprofin nem volt az. És ez a közönségnek váltig tetszik.