Az Aranytíz Kultúrház csarnokában megrendezett kamarajellegű tárlatot nagy érdeklődés kísérte. Jóformán megtelt a nem éppen szokványos megnyitó színhelye. Mohos Zsófia népviseletben érkezett, majd egy kényelmes fotelba süppedve beszélgetett Szám Katalinnal, a Képmás Magazin főszerkesztőjével. A könnyed hangvételű diskurzusból már az elején kiderült, hogy az alkotóban előbb élt a vágy, hogy megörökítse ezt a régi világot és annak utolsó tanúit, mintsem hogy fényképezőgépet vegyen a kezébe. Ez talán abból is fakad, hogy édesanyja régész, a családjában a múlt őrzése, annak átadása másoknak kiemelt szereppel bír.
De nemcsak édesanyja hivatása befolyásolta pályaválasztását. Gyermekként sok időt töltött Palócföldön, ahol szembesült az értékek eltűnésével. „Úgy éreztem, hogy a fényképezőgép az eszköz ennek az eltűnő világnak a megörökítésére” – írja honlapján.
Habár kezdetben esküvőket örökített meg, érdeklődése hamar a dokumentarista fotózás felé fordult. Mára jól tudja: ez az ő igazi útja, ezt kell minél alaposabban végigjárnia.
Mostani kiállításán Mohos Zsófia meglepő őszinteséggel tár fel sorsokat képeivel és a hozzájuk tartozó írásaival. Fotóalanyai egytől-egyig életük alkonyán járó emberek, akikben kitörölhetetlenül ott élnek emlékeik. Nem feltétlenül szép emlékek: háború és forradalom. Mintegy a fejük felett elviharzó történelem, amely felborította életüket, ám van, amin nem változtatott. Az elődöktől örökölt életformán, a mindennapok rendjén, az öröm és a bánat idejének megtartásán.
Pista bácsi és felesége, Maris néni szinte az utolsó parasztgazdálkodók Kupuszinán, a Vajdaságban. Látjuk őket a piacon, amint árulják portrékájukat, ám a sorozat másik képein a reggeltől estig munkát adó gazdaságot is. A szintén vajdasági Szentfülöpön született sváb származású Joha Anna kezében bekeretezett fényképeket tart. Elvesztett családjából ennyi maradt, németül is elfelejtett. Egy másik felvételen a többi asszonyhoz hasonlóan kerékpárral közlekedő, népviseletet hordó Annát látjuk, aki most Szelencsén él, de máig „Svábicá”-nak nevezik. A fotográfiák mögött nehéz sorsok húzódnak meg, amelyeket csak a sorozat képeinek „összekapcsolásából” és az alkotó írásaiból ismerünk meg.
Akadnak azonban olyan fotók is, amelyek önmagukban kész „történetek”. Ilyenek a népviseletet varró Rebi néniről vagy a terényi harangozóról, Ilonka néniről készültek.
A művész kompozíciói kívétel nélkül színesek. Mohos nem szokott fekete-fehérben komponálni. Modelljeit színes egyéniségeknek tartja, ezért ily módon tudja a legjobban megmutatni őket és személyes emlékként őrzött tárgyaikat is. Nincs sok belőlük, ám ahhoz a kevéshez feltétel nélkül ragaszkodnak. Miként a népi ruhába való öltözéshez is, nem véletlenül. Egyrészt ápolják vele az adott község (Hollókő, Rimóc, Kupuszina) évszázados hagyományait, másrészt a fotózás számukra egy ünnepély, neves esemény, amelyen igyekeznek a legjobb „formájukat” mutatni.
A képek melletti szövegeket a művész egyfajta terápiaként fogja fel, amely segíti az érzelmi bevonódást. Ugyanakkor a fotóalanyok szájából elhangzó vallomásokat is olvashatunk, amelyekből kiderül, hogy a hagyomány követése számukra természetes, nem is lehet másképp.
Pedig régi, lassan valóban elvesző világba kalauzol Mohos Zsófia, aki viseletbe öltözve tette még hitelesebbé tárlatát és az azt létrehozó misszióját.
Infó: Mohos Zsófia: Akik a képből kiesnek. Aranytíz Kultúrház. Nyitva: 2024 január 31.
