Joseph-Ignace Guillotin orvos 1789. október 10-én azt javasolta a Francia Nemzetgyűlésnek, hogy készíttessenek a halálbüntetést egyszerű mechanizmussal végrehajtó lefejező szerkezetet. Arra azonban sem ő, sem Antoine Louis, a király orvosa, sem a Sebészeti Akadémia titkára - a két úr szintén jelen volt a kegyetlen kivégzőeszközök leváltására kirendelt bizottságban - nem gondolt, hogy a lefejezést orvos végezze. Hippokratész még ennél is szigorúbb volt: orvosi esküjében sem a halál okozását, sem az erre szolgáló szakmai tanácsot nem tartotta elfogadhatónak: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.”
Az orvosi hivatás és szellemiség ma is a betegség leküzdéséről, az életmentésről, az egészséges élet meghosszabbításáról szól. A halál okozása ezzel ellentétes, az orvosi hivatástól teljesen idegen. Az orvosnak fel kell ismernie, ha egy halálhoz vezető betegség gyógyítása sikertelen, reménytelen vagy lehetetlen, és hogy ilyen esetben a nyilvánvalóan hatástalan gyógyeljárások alkalmazása nemcsak szakszerűtlen, de embertelen, betegellenes és így etikátlan is.
Ilyen esetekben az orvos akkor jár el helyesen, ha mindezt megbeszéli a betegével, és a beteg fájdalmát, testi és lelki szenvedéseit az erre alkalmas és rendelkezésre álló gyógyszerekkel és más módszerekkel csillapítja. Ezek a betegség lefolyását nem lassítják. Napjainkban ilyen esetekben a hospice ellátás képes a legtöbbet nyújtani.
A betegek egy része azonban nem szeretné a halálhoz vezető hosszabb-rövidebb utat végigjárni, sem egyedül, sem szakszerű támogatással. Azt szeretné, ha szakszerűen halálba segítenék. Méltányolható kérés, ha elfogadjuk, hogy nem egy isten, hanem az ember önmaga rendelkezhet a testéről, a lelkéről, az életéről és – igen – a haláláról is.
A bökkenő az, hogy bár a modern társadalom a testről, lélekről való önrendelkezést elfogadja, de a halállal kapcsolatos döntés országonként eltérően lehetséges. Ami az eljárásokban közös, hogy mindent előkészítenek ahhoz, hogy az öngyilkosjelölt megindíthassa annak az oldatnak a befecskendezését, ami véget vet az életének és ezzel vélt vagy valós, testi és/vagy lelki szenvedésének.
A kérdés az, hogy milyen szükségszerű feladatai vannak ebben az orvosnak és a szakasszisztensnek. (Elöljáróban le kell szögezni, hogy bármely okból cselekvőképtelennek minősülő személyekre a továbbiak nem vonatkoznak, ideértve a kiskorúakat is.)
Orvosi tudás kell ahhoz, hogy a szenvedést okozó betegséget megállapítsák, és hogy leszögezzék: e betegség gyógyíthatatlan. Mindezt hitelt érdemlően le kell írni. Az is orvosi feladat, hogy a beteg lelki állapotát megvizsgálják, és ennek alapján kiderüljön, képes-e belátni a helyzetét, és képes-e önmagáról döntést hozni, azaz cselekvőképes-e. Az orvosnak nem kell arról meggyőződnie, hogy a beteg formailag és tartalmilag is megfelelően, szabályszerűen nyilatkozott-e arról, hogy véget kíván vetni az életének, ehhez a jogászok értenek.
Nem kell orvosi tudás ahhoz, hogy a halált okozó folyadékot összeállítsák, hogy a beadáshoz előkészítsék, és hogy a vénába bekössék, majd a beteg kezébe adják azt a kapcsolót, mellyel a folyadék beadását megindíthatja. E műveletekre sokan megtaníthatók. Ezt bizonyítja, hogy Montana államban a kivégzésekhez használt méreginjekciót egy gyógyszerész állítja össze, és egy ítéletvégrehajtó (executioner) adja be. A halálmegállapítást pedig az angolszász rendszernek megfelelően egy halottkém (coroner) végzi. Az Egyesült Államokban 2023-ban november 30-ig 24 elitéltet végeztek ki méreg befecskendezésével.
Mindezek alapján úgy vélem, hogy a jogalkotók a társadalmi elvárásokat, alkalmasint egy népszavazás eredményét is figyelembe véve dönthetnek úgy, hogy megengedőleg szabályozzák az aktív eutanáziát, azaz szabályozott, jogszabályi lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy egy személy életének az ő kérésére és az elvárt feltételek fennállása esetén véget vessenek. Ez azonban nem lehet egy orvos feladata. E feladatra meglátásom szerint megfelelő szakembereket kell képezni, akik egyébként nem látnak el egészségügyi feladatot.