- Szép Tibor: Első szabadság

Úgy volt, hogy karácsonyra megy haza. Az indulás napján a századparancsnok kihúzatta nevét a listáról, kilenc másikét is, sokallta a hazamenőket. Csalódott volt, és dühös. Szenteste kolbászt kaptak kenyérrel, a konyhások java is szabadságon volt. Karácsony után csomag jött otthonról: konzervek, hideg sültek, csoki, szaloncukor, levél. Még az olvasás előtt kibontott egy alufólia-galacsint a csomagból: diógerezd, száraz fokhagymadarab, fonnyadt almacikk.
Szemét elfutotta a könny. Látta a karácsonyi asztalt: a három gyertyát, a csíráztatott búzát, a karácsonyi kalácsot, az almát, a diót, a fokhagymát, a kicsi tégelyekben a mézet. Az asztal közepén gőzölgő halászlét.
Látta az apját, ahogy vacsora előtt diót tör, fokhagymát pucol, felvág egyetlen almát annyifelé, ahányan körbeülik az asztalt. Bunyevác szokás szerint szétosztja a diót, hogy ne szűkölködjenek, a fokhagymát, hogy egészségesek legyenek, az almát, hogy jövőre még mindenki meglegyen. Így tett az apja abban évben is, így tett a nagyapja is hatvan éven át, bizonyára ő is így fog tenni, ha eljön az ideje. Most a részét elküldték neki.
Még aznap váratlanul hazaengedték, másnap indulhatott. Így ment ez a néphadseregben.
Otthon öröm, eufória, ölelések, nem volt karácsonyfa, nem volt kinek.
Megfürdött és civilbe öltözött, menni kellett, bepótolni, amit lehetett.
Végigjárta a törzshelyeket, utána a többi kocsmát. Nem volt senki, aki örült volna neki, nem volt senki, akinek örülhetett.
Valakivel beszélni akart, ezért elment Angihoz. A lány az osztálytársa volt: jó beszélgetések könyvekről, délutánok az antikváriumban, utána fagyizás. Nem voltak szeretők, sőt Angi a barátja barátnője volt.
Elment hozzá, a troli végállomása után, negyedóra gyalog. Öt­emeletes panelház a város szélén. Nyolc volt, mire kiért, az eső havas esőre váltott.
Megörültek egymásnak, mosoly, invitálás, feszengés, nem találkoztak érettségi óta.
A lány szobájában ültek. A földön anatómiaatlasz és jegyzetek.
– Teát kértek? – a lány apja volt.
– Nem, köszönjük.
– Esetleg mást?
– Nem, köszönjük.
– Kérhettek bármit, még ébren leszek.
Angi kituszkolta az apját. Sokáig hallgattak.
– Milyen?
– Tűrhető.
– Biztos? Mindenki panaszkodni szokott.
– Nem. Tűrhető.
Csönd.
– Olvasol?
– Amikor lehet.
– Most mit?
– A hét kicsi susztert Singertől. Novellák. Egy hónapja csak azt.
– Nem olvastad ki?
– De igen. De elolvasom újra. Néha csak egy novella végét. Vagy nézegetem. Érdekes a borító.
– Az jó. – A lány várta a folytatást.
– Születésnapomra kaptam.
A tizenkilencedik születésnapján kapuőr volt, szakadt a novemberi eső, tüdőgyulladást kapott. Tüdőröntgenre vitték a városi rendelőbe, valami zörej maradt, ki kellett vizsgálni.
A rendelő folyosóján könyvárus, míg a sorára várt, nézelődött.
I. B. Singer: A hét kicsi suszter. Borító, belső borító: Engel Tevan István. 33 forint.
– Nem viszi el?
– Nincs nálam pénz.
Az árus végigmérte. Gyakorlóban volt.
– Majd hozza, ha legközelebb kiengedik.
Egy hét múlva kontroll, vitte a pénzt, az árus nem volt ott. Nem ismerték, alkalmi akció volt.
A könyv ajándék maradt.
A katona beköltözött abba a könyvbe. Ahogy hozzákerült, az volt az utolsó novella, a meg nem írt méltó befejezés.
Egyszerű szavakkal ezeket mondta el a lánynak, utána csönd.
– Nagyon rossz? – kérdezte a lány.
– Nem rossz, csak az elején. Nem. Aztán megszokod. Dehogynem, rossz, nagyon rossz, szar. Szar az egész.
Valami átszakadt benne. Beszélni kezdett az igazságtalanságról és megaláztatásról, az értelmetlen parancsokról, beszélt primitív emberek uralmáról, az alkoholista tisztekről, akik délutánra kikészülnek. Az érdemtelen kitüntetésekről és kiváltságokról, a képmutatásról és látszateredményekről. Az ostoba kiképzésről, az önhitt pöffeszkedésről. A soha nem látott szegénységből jött katonatársakról, akik kinn denaturált szeszt, benn arcszeszt isznak, és az elesettség reménytelen esetei. Beszélt a pazarlásról, a lopásokról, a megosztásról, az értelmiségiellenességről. Mindenről, amit eddig megtapasztalt, lassan, indulat és önsajnálat nélkül. Hosszasan magyarázott, ha a részlet jelentőséggel bírt, egészen hajnalig.
Elfáradtak. Megbeszélték, hogy majd leveleznek, mindketten tudták, hogy nem fognak írni.
Ahogy kilépett a házból, bokáig gázolt a latyakos hóba. A sűrű hóesésben idős hölgy ment előtte, fekete kabátban, piros esernyővel, mint egy látomás. Vacogott az alvatlanságtól.
Reggel volt, mire hazaért, szülei már aggódtak.
Ezek után már nem történt semmi lényeges. Délelőtt aludt, délután ebédelt, és a szüleivel beszélgetett.
Másnap szilveszterezett ismeretlen házban, ismeretlenekkel, a barátja, aki elhívta, nem jött el. Maradt, mert nem tudott máshova menni, nem volt rossz, de jó sem. Éjfélkor visszaszámlálás, himnusz, ’84, ’85. A fiúkra gondolt a laktanyában, majd visz nekik valamit.
Másnap délig aludt, s a szülőkkel még beszéltek. Késő délután felvette a kimenőjét, indulni kellett vissza. Az apja autóval kivitte őket az állomásra, és érzelmesen búcsúzkodtak a peronon.
Felszállt a vonatra, utána ment minden, ahogy szokott. Ismeretlen katonákkal találkozott, akik testvérüknek nevezték. A büfékocsiban vodkát ittak sörrel, sokat, végül a WC-be hányt.
Majdnem elrontotta az egészet. Megmosta az arcát, és a tükörbe nézett. Minden részlet belévésődött, mintha egyszer meg kellene írnia.