- Kovács Dominik - Kovács Viktor: Ajándék baba

Az egyéb tennivalói ellenére Marika néni legalább egy hetet készült a szaloncukorfőzésre. Azazhogy már ősszel azzal a szándékkal kezdte szárítani a mag nélküli szőlőt a kamrában, hogy karácsonykor legyen mit a mázba dobni. Aztán jött a cukorvásárlás, a sztaniolpapír-vásárlás, az ecetvásárlás. Mire az Emi huszonharmadikán felébredt, a Marika néni az összes megszokott házimunkát elvégezte. Kieresztette a tyúkokat, lesöpörte a havat a kerítés és a házajtó közötti járdáról, reggelit készített a leányka meg az Endre bácsi számára, s miközben a sánta lábával végigjárta a portát, minden lépése szökkenésnek látszott, mintha röpülni akarna a belső szoba parkettája vagy az előtér kövezett padlója fölött. Fél nyolc körül tehát semmi akadálya nem látszott, hogy hozzálássanak az édesség elkészítéséhez. Az öregasszony szorgalmasan keverte a hólyagos barna masszát, egyszer-kétszer engedte csak át a fakanalat a kíváncsiskodó Eminek, és akkor is rajta tartotta a szemét, nehogy véletlenül a gőz vagy a forró lé megégesse. Kimentek a verandára, ahol az olvasztott cukrot hamar összekapta a fagy, az Emi belemártotta a kezét, nekiállt gyúrni. Kellemes meleg töltötte el, nemcsak az ujjai táján, de az egész testében, jól érezte magát a Marika néni mellett, aki szappan- meg fokhagymaillatú volt egyszerre, puha, bármikor hozzá lehetett bújni a fekete pöttyös otthonkájához, átölelni a derekát.
A diósdi házat, amiben éltek, a rokonság odahaza villának nevezte, a lakóit pedig városi embernek. Holott az épület látványra alig különbözött a falusi főutca házaitól, amelyek előtt az Emi iskolába menet minden reggel elhaladt. Egy félemelettel volt tekintélyesebb azoknál, egyébként az előudvarban ugyanúgy kopasz szőlőtőkék álltak, egy-egy gyümölcsfa, hátul a hófödte nagykert, az ólak. Ami pedig a lakókat illeti, városi embernek igazából az Endre bácsi látszott, a nyugalmazott állomásfőnök, aki odahaza is vasalt ingben, kordbársony zakóban mászkált, pecsétgyűrűt meg vastag szemüveget hordott. Mialatt az Emi meg a Marika néni darabokra vágták a sztaniolpapírt, az öregember előjött a szobájából, odaült hozzájuk.
– Gazemberek ezek – mondta, és gondterhelt arccal a feleségére nézett. – Utolsó gazemberek.
– Endre, az istenre, most az egyszer ne! – így a Marika néni. – Karácsony lesz.
– Attól még ami igaz, az igaz. Most olvasom az újságban, hogy a cukor ára fölment nyolcvan fillérre.
A Marika néni meg az Emi csöndben maradtak, csak a sztaniolpapír zörgött.
– Hallod, Mari? Nyolcvan fillér. De mit is várhatnánk egy kanászból lett minisztertől?
Az öreg háborgott még egy darabig, s fölkelt a székről, fát hozott, rakott a kályhára, majd a kiterített édességhez lépett, csípett belőle.
– Mikor ebédelünk? – kérdezte az Emihez fordulva, cinkos vigyorral az arcán. – Nem kérnéd meg az ángyodat, hogy főzzön nekünk egy kis kakaót?
A kislánynak nem kellett az öregasszonyhoz fordulnia, mihelyst végeztek a cukor becsomagolásával, a Marika néni tejet melegített, a maradék babfőzeléket is felrakta a sparheltre, szalonnát pirított. Ebéd közben az Endre bácsi a világ meg a politika helytelenségéről magyarázott, minden légvétele ajtónyikorgásnak tűnt. Aztán hirtelen köhögni kezdett, a szobájába ment, az Emi eddigre jól tudta már, hogy roham közben tilos zavarniuk az öreget, a legjobb, ha az asztalnál ülve várnak, amíg a fuldoklás lecsillapodik.
Mikor bementek hozzá, az Endre bácsi az ágyon feküdt, s riadt képpel bámulta a plafont.
– Mindjárt meghalok – szuszogta az öreg, de nem nézett a Marikára. – Tudom, hogy így lesz.
– Dehogyis lesz így – az asszony jóságos dajkaként simogatta a férje homlokát. – Holnap díszítjük a fát.
Másnap az Endre bácsi mosolyogva járkált a savanyúkáposzta-szagú étkezőben, vázát rakott az asztalra, benne egy fenyőgallyal. Az Emi ezen sem lepődött meg különösképpen, tisztában volt vele, hogy az öreg nem szereti a cicomát, sosincs rendes fájuk. Ennek ellenére az Endre bácsi elszántan kotorászott a dobozban, ahol a díszeket tartották.
– Vagy negyven éve vettem, huszonöt fillérért – mondta egy-egy gömbnél vagy varrott angyalnál időzve, de máskülönben ezen a délelőttön nem hozakodott elő a fillérekkel, régi történeteket mesélt az Eminek. Az ő gyerekkorában vízkeresztig nem mosták ki a karácsonyi abroszt, mert a morzsákban ott van a jövő évi haszon, másodünnepen meg mindig a keresztszüleihez mentek köszönteni, szánkóval húzta el az apja. Aztán valahogy máris huszonegy májusában járt az emlékezés, a másfél holdnyi paprikaföldön, amit, jószáguk nem lévén éppen, ketten kellett átkapálniuk az öccsével. Hiába vesződtek vele, jött a hideg, elfagyott minden.
– Akkor azt mondtam, elég volt, megyek a vasúthoz.
Először fűtő lett, majd irodatiszt, majd állomásfőnök. Láthatja az Emi, nem árt, ha az ember nagyot gondol, még állami tisztviselő is lehet belőle. A Marika néni néha nekiállt regulázni a férjét, hagyja már a sületlenségeit, ne fárassza vele a kislányt. Az asszony gondolatai az ajándékon jártak, nemhogy mégis azt a kék szemű, fekete babát kellett volna megvenni, annak biztosan jobban örülne az Emi. A baba drága volt, és bár a Marika néni nem sajnálta rá a pénzt, tartott tőle, hogy a rokonság hencegésnek hinné a dolgot. Így maradt a játék szekrény tányérral, kanállal, villával, kancsóval, kis rózsaszín tortával, amit az asszony gondosan becsomagolt, és az ünnepi ebéd után az Emi kezébe adott. A Marika néni szótlanul figyelte, amint a lány megismerkedik az ajándékkal, a tenyerébe szorítja a rózsaszín tortát. Az Emi egész este a szekrénnyel játszott a szobájában, az apró darabok szanaszét hevertek az ágyán, de ezzel most nem foglalkozott, tudta, hogy úgysem szólnak rá.
Az öregektől éjszaka is áthallatszott a köhögőroham, a vigasztalás, dehogyis halsz te meg, itt vagyok, ne félj. Reggelre az Endre bácsi rendszerint összeszedte magát, huszonötödikén szánkózni mentek, huszonhatodikán pedig a telekre, ahol az udvarhoz hasonlóan kopár gyümölcsfák álltak, egyiken-másikon madárház. A Marika néni szotyolát, tökmagot vett elő a táskájából, teleszórta a madárházakat, majd pedig mindhárman félrevonultak, figyelték, amint az első cinke, meggyvágó odaröpül, a csőrébe kapja a magot.
– Beviszem a kislányt a városba – mondta a Marika néni huszonhetedikén az Endre bácsinak. – A leves a spájzban letakarva.
Az öreg a felesége arca helyett a bőrbukszájára meredt, amit amaz hangtalanul csúsztatott a retiküljébe. Az Endre bácsi aggodalma nem bizonyult alaptalannak: az utazók a Déli pályaudvarra befutó vonatról egyenesen egy cukrászdába tértek, ahol a Marika néni krémest meg szódát rendelt az Eminek. A kislány mindeddig visszafogottan hárította a kínálásokat, most viszont, az asztali lámpafény és a süteménysorok okozta bódulatban, nem bírt uralkodni magán.
– Kérsz még egyet? – kérdezte az öregasszony az első krémes után, a lány bólintott. Élvezettel ette a habot, a száraz lapokat, a tölteléket, egy, kettő, három, és az egyik falat már szét is kenődött a szoknyáján. Az Emi aggódva nézett a Marika nénire.
– Majd kimosom – legyintett amaz biztatóan.
Otthon nemcsak az Endre bácsi várta őket, hanem az Emi anyja is. Az étkezőben ültek, a vázába állított fenyőgally előtt, kávéztak.
– Máris elviszed, Julikám? – kérdezte a Marika néni kedvesen. – Olyan jól megvoltunk.
Az anya elmosolyodott.
– Valamikor vissza kell vinnem, ángyi – szabadkozott az asszony. – Nem akarom, hogy kifárassza magukat.
– Ha nem bánod, Julikám, ezt a kisszoknyát itt fogom – beszélt a Marika néni, a hangja egy pillanatra megremegett. – Mikor legközelebb jön, frissen fogja várni.
Az anya nem szólt semmit, bólintott csak, megszokott dolog volt ez már közöttük. Miután összeszedték az Emi holmijait, a Marika néni kikísérte őket az állomásra. A hó gyéren szitált, a kislány meg az öregasszony lemaradtak a határozott léptekkel haladó nőtől.
– Én is ilyen kislányt szerettem volna – motyogta a Marika néni, de többet ennél nem mondott. Talán valami szégyenféle fogta el, amiért az Emi anyjától hat-hét éve minden karácsonykor elkéri az egyik gyerekét, s miatta nincs közös ünnepük. Miután a Pest felől jövő szerelvény befutott a sínekre, megölelte a búcsúzókat, majd egészen addig várt, amíg el nem indult velük a vonat. Az Emi kifelé bámult az ablakon, épp látta még, ahogy a Marika néni eltörpülő alakja megfordul, és sántítva ballagni kezd. Most nem úgy mozgott, mintha minden lépésnél ugrana egyet, újra és újra belesüppedni látszott a földbe.