A világban ma káosz van. Járvány, háborúk, terrortámadások, gazdasági válság. Sokan próbálnak nyerészkedni a bajokon, spekulálnak a bizonytalanságban, és még több hatalmat akarnak maguknak – így kezdődik a kormányfő levele, amelyet mindenki megkapott. Ezekkel az állításokkal nehéz lenne vitatkozni, legfeljebb egy apró kiegészítés kívánkozik hozzájuk: mióta a világ világ, mindig is így volt és még sokáig így is lesz. Három és fél milliárd éve, mióta a Földön megjelent az élet és mindannyiunk (meg a növények, gombák és állatok) közös őse szaporodni kezdett az ősóceánban, mindig ki voltunk téve a változásoknak. Sokan belepusztultunk, de összességében eddig még mindig alkalmazkodtunk, így lettünk azok, akik vagyunk, emberek, a bolygónkra a legnagyobb hatással lévő, civilizációba szerveződött, tudatos élőlények. Közben mindig féltünk. A nálunk nagyobbaktól, a ragadozóktól, kimászni a tengerből, lemászni a fáról, a szomszédoktól, még a gonosz szellemektől is, amiket pedig mi találtunk ki magunknak.
A változás és az attól való rettegés egyszerre része mindennapjainknak. Ahhoz is volt időnk hozzászokni, hogy a rettegést kihasználók befolyásuk és vagyonuk megőrzése érdekében „próbálnak nyerészkedni a bajokon, spekulálnak a bizonytalanságban, és még több hatalmat akarnak maguknak”. Mi magyarok halmozottan hátrányos helyzetben érezzük magunkat: nem elég a klímaváltozás, a globális koronavírus-járvány, a gazdasági válság, az Európát fenyegető orosz agresszió, a modern népvándorlás, meg „a szokásos” állandó átrendeződés, nekünk még itt van a nyomasztóan egyoldalú és teljességgel reménytelennek tűnő belpolitikai helyzet is, a magunk külön bejáratú miniválságaival, az inflációval, az oktatás és az egészségügy aggasztó állapotával, meg a megosztásra, az állati (emberi?) ösztönökre való kormányzati rájátszással. A mi önközpontú világképünk természetes, hiszen mindannyiunknak „Magyarország az első” – mint ahogyan minden indonéziainak Indonézia, kanadainak Kanada, namíbiainak Namíbia és így tovább.
Bár a magyarországi állapotok sok tekintetben tényleg különlegesek, tévedés lenne azt hinni, hogy a világ legtöbb pontján nem aggódnak ugyanígy az emberek a jelenük és a jövőjük miatt. Tuvalu például lassan eltűnik a Csendes-óceánban, Guyana határán felsorakozott a venezuelai hadsereg, hogy erővel rendezzen le egy XIX. századi határvitát, Izrael már megint a puszta létéért harcol, míg Gázában megszűnnek az emberi lét alapvető feltételei. A sort hosszan lehetne folytatni a szudáni polgárháborúval, a szegénység és a bűnbandák elől menekülő közép-amerikaiak millióinak kálváriájával, a mianmari rohingyák üldöztetésével vagy a gyilkos szmogba burkolózó indiai és kínai megapoliszokkal. Az a talán meglepő igazság, hogy irdatlanul sok ember cserélne szívesen az ezer panaszukat soroló magyarokkal. Ami persze nem jelenti azt, hogy alaptalan lenne a hazai lakosság jelentős részének rossz közérzete és borúlátása. Mások nyomorúsága amúgy sem enyhíti a mi – valós vagy képzelt – nyomorunkat.
Mindenkinek a családja, a szűk környezete a legfontosabb, innen kifelé haladva koncentrikus körökben egyre kevésbé érezzük úgy, hogy hatással lehetünk a sorsunkat befolyásoló döntésekre.
Mégis, az egyének, családok, helyi közösségek és a belőlük épülő társadalmak adják össze az emberiséget, amelynek közösen kell megbirkóznia a természet, illetve a részben vagy teljes egészében saját maga által generált válságokkal, változásokkal. Az, hogy éppen mit kell vagy kellene tennünk, attól is függ, éppen mit értünk „otthonunk” alatt: a lakásunkat, az utcánkat, a városunkat, az országot vagy a Földet, aztán, ha majd lesznek emberi kolóniák más égitesteken, a Naprendszert…
Mindenki tehet valamit, hogy a körülötte élők élete jobb legyen – akárcsak annyival is, hogy elmosolyodjanak. Ha esetleg megken néhány szendvicset a rászorulóknak, az neki is jó érzés lesz. Országként (nemzetként) is nyilvánvalóan jobban járnánk, ha harag helyett jóindulattal fordulnánk szomszédaink felé. Például az üres szónoklatok helyett valóban tennénk a békéért azzal, hogy segítjük Ukrajnát megvédeni az őt ért agressziótól. Az elmúlt csaknem két évben ennek pont a fordítottja látszott, mert az orosz álláspont ismételgetése valójában a permanens háború melletti érvelés: ha belpolitikai okoktól vezérelve, etnikai vagy nyelvi ürügyekre hivatkozva, nyers erővel újra lehet osztani a területeket, akkor annak sosem lesz vége.
Viszonylag kis és nyitott gazdaságú ország vagyunk, helyünk a nagyobb közösségben, az Európai Unióban van, itt remélhetünk előrelépést – ha hozzá tudunk járulni a közös célok eléréséhez. Európaiként egy sor szempontból gazdagabbak, erősebbek, befolyásosabbak vagyunk, mint önmagunkban, ezt az ország szempontjából butaság nem kihasználni.
Ha mégsem tesszük, akkor érdemes megvizsgálni – és elhárítani – annak okait.
Az okok elhárítását nem várhatjuk külső erőktől. Nem a frissen elfogadott „szuverenitási törvény” miatt, hanem mert minden más országnak saját maga az első: a magyar hatalmi viszonyok alakítása a magyarok ügye. A közös európai célok megvalósítását akadályozó magyar kormányt az Unió nem megdönti – csupán korlátozza anyagi támogatását, a többit pedig rábízza a választópolgárokra. A probléma előbb vagy utóbb megoldódik, Európa addig is minimalizálja az őt érő károkat. A magyarok bajai távolabbról már nem különösen fájdalmasak, vagy ha mégis, legfeljebb elszigetelik magukat tőlünk.
Így az év végén érdemes számba venni a távlatokat. Az Annie Hall elején a kisfiú Woody Allen arra panaszkodik, hogy nem érdemes leckét írni, mert tágul a világegyetem. Anyja azzal üti el paranoiáját, hogy Brooklyn nem tágul, pszichológusa pedig még hozzáteszi, hogy addig is, amíg a világegyetem tágul, mi csak nyugodtan élvezzük az életet. Az elmúlt 600 millió évben a Földet nagyjából hatvanszor találta el 5 kilométeres vagy még nagyobb átmérőjű aszteroida. Az egyik 66 millió évvel ezelőtt kiirtotta a nagytestű dinoszauruszokat és ezzel megnyitotta az utat az emlősök előtt, tehát kifejezetten szerencsénk volt vele. A következő ilyen nekünk katasztrofális lenne, legfeljebb a csótányok és a patkányok nyernének rajta. A ma élő embereknek azonban ebből a szempontból nincs különösebb okuk az aggodalomra, a csillagászok egyelőre nem látnak közvetlen veszélyt. Az egy kilométer átmérőjű égitestekkel való találkozás gyakorisága a becslések szerint nagyjából 440 ezer év – igaz, nem tudjuk, mikor volt az utolsó. Ráadásul egy ilyet azért túlélne az emberiség, ahogy a mai földrészek 250 millió év múlva esedékes összeolvadását is. Bár ez utóbbit csak éppen hogy, mert az új szuper-kontinens éghajlata szinte mindenhol elviselhetetlen lenne. A földi életnek összességében még van úgy egymilliárd éve, a változó korba lépő Nap akkor fogja tönkretenni a légkört, aztán még pár milliárd évvel később fogja felperzselni vagy akár magába is olvasztani a Földet. Egymilliárd év elképesztően sok – történelmünk 5000, fajunk, a homo sapiens maximum 350 ezer éves. Némi szerencsével háromezerszer ennyi van hátra.
Úgyhogy vegyünk egy nagy levegőt és próbáljuk elképzelni helyünket a világban: egész civilizációnkkal együtt parányiak vagyunk és időlegesek. De emberként, magyarként és európaiként itt és most van dolgunk. Nem is csupán magunk miatt. Remélhetőleg még sok-sok következő nemzedékért viselünk felelősséget.
