„Román, de rendes” – oly sokszor hallottam gyermekkoromban ezt a minősítést szinte mindenkitől a környezetemben, hogy eszembe sem jutott volna megkérdőjelezni. Gyerekként nem gondoltam bele, mit is fed ez a különben igen komoly elismerésnek számító, ártatlannak tűnő mondat. Annyit azért ösztönösen tudtam, hogy a „rendes román” ott kezdődik, hogy tud magyarul és minél jobban beszéli nyelvünket, minél jobban beolvad a mi közegünkbe, annál rendesebb román.
Gyermekkorom évei Marosvásárhely akkor még magyarul beszélő történelmi belvárosa, a Kossuth Lajos utca és környéke, a város melletti színmagyar kis falu, magyar óvodám és iskolám háromszögében teltek. Tizenhárom éves múltam, amikor életemben először csöppentem román környezetbe, ahol ők lettek a mi, és én néhány erdélyi magyar társammal együtt az ők. Döbbentem vettem tudomásul az első elismerést részükről. Csapatkvíz versenyt rendeztek, s minden csapat harcolt „a magyar lányért, aki ugyan fura hangsúllyal beszél románul, s a matek meg a fizika feladatokat csak némán oldja meg a táblánál, de nagyon rendes”. Kelendőségem titka az volt, hogy az ország minden részéből összesereglett nyolcadikosok közös oktatása úgy zajlott, hogy figyelembe vették, ki meddig jutott el a tananyaggal saját iskolájában, onnan kezdtük közösen tanulni, ahol senkinek nem kellett leckéket átugornia. A mi osztályunk jóval az átlag előtt járt, magyarul már rég megtanult dolgokat tanultam újra románul, ami nem volt ugyan egyszerű, de azért csilloghattam. Így lettem én a Fekete-tenger parti szanatórium néma észkombájnja, még a tanáraim sem bírták felfogni, hogy mi az a faxni nálam, hogy bár hibátlanul megoldom a táblára felírt matekpéldát, de csakis némán, egyetlen szóval nem kísérve.
Annyira még nem tudtam románul, hogy elmagyarázzam a szaknyelv és a mindennapi nyelvezet közti különbséget. Viszont annál nehezebben viseltem a másságom alátámasztására használt „magyar, de rendes” besorolást. Senki sem bántott, sőt, de kellemetlen volt különcnek lenni, másnak lenni, még akkor is, ha alapvetően pozitív volt a megkülönböztetés. Berzenkedett bennem valami öntudatféleség, mert még gyerekként is éreztem, hogy a pozitív diszkrimináció pusztán a véletlen műve, ugyanilyen valószínűséggel bármikor könnyedén negatívvá változhat, mint ahogy azt sok erdélyi magyar meg is tapasztalta.
Később aztán kinyílt némileg számomra a világ – jött a vegyes középiskola, a román egyetem, majd a moldovai élet tapasztalata, jöttek a román barátok, s a felismerés, hogy
az „ők és a mi” közötti határvonal nem nemzetiségen, valláson vagy bőrszínen múlik, a másság zsigeri elutasítása, a másik közösség kollektív hibáztatása, felelőssé tétele nem más, mint az ismerethiányból eredő tudatlanság diadala.
Nem tudom miként alakult volna a gondolkodásom enélkül a gyermekkori tapasztalat nélkül, tény, hogy ezután soha, még véletlenül sem futott ki a számon az amúgy zsigerekbe ivódott értékelés – a többes szám annak köszönhető, hogy nem valami egyedi, sőt nem is a múlt ködébe veszett jelenségről van szó, hanem máig élő, általános, erdélyi-romániai, mindkét nemzetre érvényes megközelítésről. Bár más multietnikus környezetről nincsenek saját tapasztalataim, a tévedés lehetőségét kizárva megkockáztathatom: máshol is „ők és mi”-re tagolódik a világ, ahol természetesen „ők” a rosszak és „mi” a jók, árnyalatok nincsenek, „ők” pedig csakis akkor „rendesek”, ha lehetőleg semmiben sem különböznek tőlünk. A román és a magyar nyugodtan behelyettesíthető zsidó és palesztin, orosz és ukrán, szerb és albán, keresztény és muszlim vagy bármilyen más entitásra, mindennapi valóságunk igazolja – egyformán megvezethetők vagyunk.
Oroszország Ukrajna elleni háborújának kezdete óta egyre gyakrabban jut eszembe az említett gyermekkori élmény. Nem mintha valós lehetőségnek tartanám, de eljátszottam már a gondolattal, hogy romániai magyar kisebbségi életem tapasztalatai alapján összeállt világszemléletem vajon hogyan és milyen mértékben módosulna akkor, ha netán hazámat – ami jó ideje Magyarország, vagy szűk értelemben vett szülőföldemet, Erdélyt – fegyveresen megtámadná a román hadsereg. Remélem, semmi sem változna.
Nem „a románokat” tenném felelőssé a történtekért, főképp nem azokat a románokat, akik saját maguk és családjuk biztonságát kockáztatva tiltakoznának.
Nincs kétségem, hangosan tiltakoznék, ha a román kultúra remekműveit próbálnák bárhol a világon betiltani, kitörölni tanrendből, kiűzni színházból, koncertteremből, ha Andrei Șerbant, Lucian Pintiliet, Cristian Mungiut vagy bármely román rendezőóriást tiltólistára tennék csupán azért, mert román, ha Ionesco, Eliade vagy Cărtărescu művei feketelistára kerülnének.
Bármennyire elítélem Putyin háborúját, és támogatom Ukrajna önvédelmi harcát, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni „az oroszok” kollektív megbélyegzését, az orosz kultúra betiltását,
törlését a tanrendből, kiűzetését még a könyvtárakból is, orosz művek levételét a világ nagy színpadairól. De legalább ennyire elfogadhatatlannak látom azt is, hogy a Putyinnal szembemenő, életét és szabadságát kockáztató, emigrációra kényszerült orosz ellenzék sem kap semmiféle támogatást a Nyugat részéről, elutasítást és megbélyegzést viszont annál inkább.
Az emigrációban élő, Putyin börtönét megjárt Mihail Hodorkovszkij, a külföldi ügynökké nyilvánított és Oroszországban betiltott Nyílt Oroszország Alapítvány vezetője a Politicón áprilisban közzétett, „A Nyugat rövidlátása megnehezíti az orosz ellenzék életét” című terjedelmes írásában próbálta felhívni a figyelmet a Nyugat elhibázott politikájának veszélyeire. Szerinte segítség nélkül az orosz ellenzék és a háborúellenes mozgalom nem lehet sikeres, ám a Nyugat rövidlátása tovább nehezíti amúgy sem könnyű helyzetüket. „Miközben az ellenzéket a rezsim célkeresztjébe vette és vezető disszidenseket hurcolnak börtönbe, Ukrajnából is érkeznek panaszok, hogy Putyin ellenfelei és az orosz háborúellenes mozgalom nem tesz eleget a Kreml elleni harcért, hogy »imperialista nézeteket« vallanak, ugyanakkor szélesebb körű vita folyik az orosz nép kollektív bűnösségéről. Mindezek az állítások nagy visszhangot keltenek az európai intézményeken belül, és széles körű vízumkorlátozásokhoz, bankszámla-lezáráshoz és kulturális diszkriminációhoz vezettek. Az Európai Unió már több mint egy éve olyan politikát folytat, amely szerint mindenki, aki Oroszországban született, hibás és felelős Putyinért és az Ukrajna elleni háborújáért” – írta a Kreml egyik legkövetkezetesebb orosz bírálója.
Bár volt belső vita az orosz vízumkorlátozások és bankszámlanyitások kapcsán, az eredmény végül az egységes tiltás lett. „Az Oroszországból menekülő legújabb hullám többsége fiatal és képzett; nem akarnak meghalni valaki más háborújában, nem akarnak segíteni a rezsimnek, és nem akarnak a gyilkosságokban bűnsegédekké vagy cinkosokká válni. Kolosszális hiba azzal vádolni ezeket az embereket, hogy közük van a történtekhez, és megfosztani őket attól a lehetőségtől, hogy vízumot szerezzenek, bankszámlát nyissanak, és saját vállalkozást hozzanak létre Oroszországon kívül. Néhányan közülük egyszerűen nem bírják ki, és hazatérnek, ahol aztán nincs más választásuk, mint Putyinnak dolgozni – akár közvetlenül, akár közvetve.” A rezsimet meggyengíteni csak azzal lehet, ha jövedelemforrásaitól megfosztják, márpedig ehhez nem elég a nyersanyagszállítások nyugati bojkottja, minden otthon dolgozó, orosz bankszámlával rendelkező ember jövedelemforrás a Kreml számára, állítja Hodorkovszkij.
„Mindeközben az a kritika, hogy ezek az emberek nem tiltakoznak, vagy nem buktatják meg a rendszert, az orosz totalitarizmusról alkotott naiv elképzelésen alapul” – figyelmeztet a volt orosz oligarcha. A békés tiltakozás egy demokratikus országban a választási agitáció hatékony formája, enyhe tekintélyelvű rendszerben szétszakíthatja az elitet, mert ha a tiltakozás elég nagy, akkor az egyetlen választás a lövöldözés vagy a menekülés. Kemény tekintélyelvűség esetén – mint Belaruszban vagy Oroszországban – azonban „a békés tiltakozás elpárolog a gyilkolásra való készséggel szemben. Putyin már több százezer embert meggyilkolt. És a békés tiltakozás, amely veszélyeztetni kezdi a hatalmát, golyókkal fog találkozni, a győzelem esélye nélkül”. Hodorkovszkij nem hallgatja el, hogy a propaganda által megvezetett orosz társadalom jó része támogatja a diktátort és annak háborúját, az önvádat pedig azzal kerüli el, hogy „issza" a propagandisták által sulykolt narratívákat.
És nem csak oroszok gondolják így.
Michael McFaul, az Egyesült Államok 2012-14 közötti oroszországi nagykövete a blogján közölt, „Minden orosz vétkes Oroszország ukrajnai háborújában?” című írásában felidézi, hogy nagyköveteként sem tudta soha elfogadni az olyan kifejezéseket, mint az „Oroszország úgy hiszi”, „Oroszország azt akarja”, „Oroszország úgy gondolja”. Hiszen találkozott-e valaha valaki ezzel a „Ms. vagy Mr. Oroszországgal?”. Arra kötelezte külszolgálati tisztjeit, hogy olyan kifejezéseket használjanak, mint „Putyin hiszi”, „Lavrov akarja”, vagy a „Kreml úgy gondolja”. „Diplomataként és tudósként mindig is különbséget tettem a rezsim és a társadalom között, nemcsak Oroszország, hanem minden más ország, köztük az Egyesült Államok esetében is”, szögezte le. Szerinte diktatúrákban különösen veszélyes azt feltételezni, hogy az uralkodó rezsim és a társadalom preferenciái összhangban vannak. „Természetesen a végletekig nem hiszem, hogy minden orosz támogatja Putyin háborúját, nem kell minden oroszt hibáztatni ezért. Putyin elindította a háborút, és ezt a tanácsadók szűk körével egyeztetve tette, ha nem is egyedül. Nem volt erre nyilvános nyomás vagy igény” – írta a volt diplomata.
Kitért arra is, hogy kezdetben, a nyilvánvaló kockázatok ellenére oroszok tízezrei tiltakoztak a háború ellen, a prominens orosz ellenzéki személyiségeket bebörtönözték. „A száműzetésben élő orosz ellenzéki vezetők következetesen bírálják a háborút, és az Oroszországon kívül működő orosz független média tényeket közöl Putyin barbár inváziójáról. Ugyanakkor több millióan ezt nem tették meg, sok orosz – valószínűleg több tízmillió – támogatja Ukrajna invázióját és megszállását, hisz abban, hogy az orosz hadsereg a nácikkal és a NATO-val harcol az Ukrajnában élő oroszok felszabadításáért. Ráadásul orosz katonák – nem Putyin – nőket és lányokat erőszakolnak meg Ukrajnában. Orosz tisztviselők – nemcsak Putyin egyedül – segítenek elrabolni ukrán gyerekeket. (…) És bár egyre több orosz szeretné, ha véget érne a háború, nem állnak készen arra, hogy lemondjanak az ukrán területek orosz megszállásáról. (…) Tehát ez nem csak Putyin háborúja. Ez Oroszország háborúja. Ez nem csak Putyin megszállása. Ez Oroszország megszállása. És azok az oroszok, akik nem támogatják a háborút, ma nagyon keveset tesznek ellenkezésük kifejezésére. Az elnyomás működik. Meg vannak ijedve. Nem akarnak börtönbe kerülni. Értem. Kíváncsi vagyok, lett volna-e bátorságom kifejezni, hogy ellenzem ezt a barbár háborút, ha orosz lennék és Oroszországban élnék. Remélem igen, de nem vagyok benne biztos” – írta Michael McFaul.
Túl azon, hogy az általánosítás a putyini propaganda egyik alapelemét, a Nyugat oroszfóbiáját erősíti oroszok milliói szemében, azért is veszélyes, mert a kollektív bűnösség elvének újraélesztését jelenti.
Bár ezt világszerte tiltja a büntetőjog, a gyakorlatban azonban a második világháború óta soha nem érvényesült a maihoz fogható mértékben. A Hamász október 7-i Izrael elleni terrortámadása és az ezt követő gázai háború tovább tágította a palettát, a világ fő gonoszaivá avanzsált „oroszok” mellett most már „ a zsidók” és „a palesztinok” is a kollektív gyűlölet és megbélyegzés célpontjaivá váltak – hetedíziglen visszamenőleg. Ha így folytatjuk, nemcsak Putyin és Netanjahu fotói vagy az izraeli zászlók fognak égni az egyre szaporodó tüntetéseken, hanem előbb-utóbb lángra kapnak a könyvmáglyák is, amelyeken Tolsztoj, Dosztojevszkij, Ulickaja műveivel együtt zsidó-keresztény kultúránk, európai civilizációnk hamvad el.
Nyilván, erős túlzás a könyvégetés, de az érzelmekkel manipuláló, egymással ellentétes politikai kampányok átütő sikere sajnos efelé mutat. Gondolta volna valaki néhány éve, hogy bárhol a világon letilthatóvá válik egy remekmű azért, mert annak szerzője egy olyan nemzet fia-lánya, amelynek politikai vezetése emberiesség elleni bűnt követett el, és ez ellen sem jogvédő szervezetek, sem aktivisták nem emelnek szót? Elképzelhető lett volna, hogy Európában és Észak-Amerika országaiban izraeli zászlókat égető, Izraelt terrorállamnak nevező, a terroristákat pedig szabadságharcosként ünneplő demonstrációkon vesznek részt tömegek, soraikban jogvédő aktivistákkal és progresszívnek tartott vezető politikusokkal? Aligha.
A tiltakozók jó része soha életében nem találkozott Izraelben élő zsidóval, mint ahogy palesztinnal sem, velük kapcsolatos minden ismerete a híradásokból származik. Úgy menetelnek a „From the river to the sea, Palestine will be free!" (A folyótól a tengerig, Palesztina szabad lesz!) jelszó alatt, hogy fogalmuk sincs, a szabad Palesztina réges-rég a „szabadságharcos” terrorszervezetek és az egymással marakodó palesztin politikai frakciók áldozata-foglya,
hogy a palesztin nép soraiban ezen csoportok uralma – a civilek emberi pajzsként való használata révén – jóval több áldozatot szedett, mint a terrorista államnak nevezett Izrael. Nyilván azt sem tudják, mit fed az idézett jelmondat. Nos, konkrétan azt, hogy a zsidó államot el kell törölni, s a Jordántól a Földközi-tengerig terjedő területen, Izrael nemzetközi határain belül élő zsidókat pedig a tengerbe kell fojtani.
Tombol a tudatlanság diadala. És ez az egymás, a másik elfogadása, illetve a szemben állókat kollektív bűnösként, vagy kollektív jóként kezelő álláspontok árnyalása nélkül csak rosszabb lesz.
