A Marrákesi Nemzetközi Filmfesztivál egyik csodája, hogy vissza-vissza járnak rá a világsztárok. Ez alól ön sem kivétel.
Sok időt töltöttem Marokkóban. 2011 után ez a második alkalom, hogy zsűritag vagyok a fesztiválon, filmeket is készítettem itt, nagyon szeretem ezt az országot. De nem akarom kikerülni a kérdést: azt hiszem, amikor az ember megjelenik egy ilyen eseményen, azt akarja érezni, hogy mindenki nézőpontja és művészi kifejezése jelen van, ez pedig pontosan egy ilyen fesztivál, ez a csodája. Idén ráadásul ezen felül is meglepődtem. Nem számítottam ugyanis arra, hogy ennyi női filmkészítőt, és ennyi személyes indíttatású alkotást fogok látni, ezek mind hihetetlenül izgalmas élmények voltak. Szándékosan nem olvastam el egyik film szinopszisát sem. Zsűrielnökként és filmrajongóként úgy megyek mindegyik vetítésre, hogy nem tudom, mit látok, nem tudom, ki a rendező, „miről szól” a film. Tényleg frissen és nyitottan akarom látni az összes alkotást, és nem akarok elfogult lenni, vagy meghatódni egy szinopszison, mielőtt megnézném. Sokszor azután olyan hatással van rám egy-egy mű, hogy utánanézek és kutatok a háttere után. Idén a versenyben mindegyik film ilyen volt, ez pedig jócskán túlmutat azon, amit elképzeltem.
A nyitógálán tartott beszéde egyrészt egyértelművé tette a művészet iránti elkötelezettségét, másrészt azt is bizonyította, hogy markáns a véleménye a politikáról. Amennyit dolgozik színészként és producerként, adódik a kérdés: mikor jut ideje a politikán törni a fejét?
A művészet és a politika elválaszthatatlan egymástól. Ahhoz, hogy valaki éber ember legyen, tudnia kell, hogy mi történik a világban. Ahonnan én jövök, ott állandó lázadásra kényszerültem, és ez velem maradt. Ha ugyanis állandóan ugyanazt az „igazságot” sulykolják a fejembe, akkor nagyon érdekel, hogy körbejárjam a témát és megnézzem, valójában mi történik még a világban. Ez fokozottan igaz a munkámra is. Hosszú éveken, sőt, évtizedeken át a filmek férfi szemszögből készültek. Engem viszont nagyon érdekelt a női lencse nézőpontja. Mindig szembemegyek azzal, amivel beetetnek, hogy lássam, valóban mélyre tudok-e ásni, hogy megtaláljam az igazságot. Folyamatosan keresem az origót. Szóval nem tudom, hogy ettől politikai állat vagyok-e, ahogy sokan neveznek. Egyszerűen nagyon érdekelnek az emberek. A politikus nézőpont a munkám része, különösen ezen a fesztiválon. A filmkészítők iránti felelősségem elválaszthatatlan ettől, maga az alkotás a prioritás az életemben. Zsűrielnökként azonban fontos az egyensúly: ha magamat és a politikai nézeteimet előtérbe helyezem, akkor rossz szolgálatot teszek a többi alkotónak, és rontom a fesztivál integritását.
A saját karrierjére visszagondolva, meg tudja mondani, mit tudott meg magáról a szerepei által? Vagy egy-egy karakter eljátszása csak szimplán „játék”?
Izgalmas látni a művészet szabadságát. Jelesül azt a gondolatot, hogy nem tartunk be egy nemi, vagy politikai normát vagy bármilyen sztereotípiát arról, hogy milyennek kellene lenned, mit kellene tenned, és hogyan kellene viselkedned. Persze abból indulok ki, hogy mindenkivel tisztelettel, kedvességgel és méltósággal kell bánni. Szeretek olyan szerepeket eljátszani, melyek a komfortzónán kívüliek. Nagyon fontos számomra, hogy folyamatosan a hitelességet keressem, valószínűleg ezért dolgoztam Michel Francóval, nem is egyszer. Mert az ő filmjei – ahogy Terrence Malickéi is – annyira hitelesek a forgatás módjában és a közben megteremtett kapcsolatokban, hogy tényleg úgy érezni: az emberiesség egy olyan részéből fakadnak, ahol nincs jelen a manipuláció vagy az árulás. Tudja, olyan ember vagyok, akinek nagyon erős az orra, és ha úgy érzem, hogy manipulálnak, határozottan ellenállok.
Ezzel az ars poeticával és életfilozófiával nem lehet könnyű Hollywoodban helytállni...
A pályafutásom elején valószínűleg sokkal több félelem volt bennem, mint most. Bár mindig olyan valaki voltam, aki nagyon őszintén beszélt, mert ez már gyerekkoromban kialakult bennem. Nagyon nehéz és szigorú neveltetésben részesültünk, így nem lehetett más utam, csak a hitelesség. Ha nem az igazságról szól az életed, akkor az egy hamis élet. Amikor kezdtem színésznőként, újra és újra átéltem az érzést, hogy egyszer csak majd kirúgnak a szakmából. Nem tudom, meddig hagynak még dolgozni, mielőtt tényleg kirúgnak!
Azért én úgy látom, hogy egész jól elboldogul, sőt, annyira tisztelik, hogy még Oscar-díjat is kapott.
Talán, de a belső félelmeim miatt csináltam túl sok filmet az elmúlt tíz év során. Úgy értem, állandóan dolgozom. Talán ott volt az az érzés, hogy minél többet ki akarok hozni magamból, mielőtt az egésznek vége lenne. De a valóság az, hogy most már úgy érzem, oké, megtehetik. Mondjanak nemet! Lehetnek olyan rendezők, akik nem akarnak velem dolgozni. Rendben. Rengeteg olyan rendező van, aki viszont akar. Lehet, hogy vannak olyan kultúrák, ahol nem érdeklődnek irántam, de léteznek olyanok, ahol igen. Valahogy mindig megtalálom a helyem. Tudok dolgozni színházban is, rengeteg ajánlatom van, ez sem probléma. Szóval nem az a félelem vezérel – mint sokakat Hollywoodban –, hogy hallgatnom kell annak érdekében, hogy dolgozhassak. Szerintem a legérdekesebb filmesek azok, akik szívesen fogadják ezt a provokatív jelleget, ami velem jár.
A nyitóbeszédében azt is mondta, hogy olyan művészetet keres, amely a hatalommal szemben mondja el az igazságot. Gondolom, ezt azért nem találja meg Hollywoodban.
Nem hiszem, hogy Hollywood valaha is olyan környezetet teremtett volna, hogy az ilyen művek megszülethessenek. Próbálok olyan nagy hollywoodi stúdiófilmre gondolni, amelyik ilyen módon lázadó volt, de tényleg tanácstalan vagyok. Ám nehogy azt higgye, hogy nem szeretem a szórakoztatást. Sok hollywoodi film van, amit élvezek és kész. Kicsit pontosítok: az elmúlt tíz-tizenöt évben a szuperhősfilmekkel vált lapossá Hollywood. De korábban készültek olyan filmek, amelyek hihetetlenül érdekesek. Sok közülük a 70-es és a 90-es évekből való. És talán, reményeim szerint a következő évtizedben fognak majd megint készülni, mert a 70-es és a 90-es évek nagy filmjei a színészsztrájkok után jöttek Hollywoodban. Szóval talán újra közeledünk ehhez a reneszánszhoz. A stúdiórendszer ugyanakkor sosem kerülhet teljesen a művészek irányítása alá, mert a producereket csak a pénzszerzés érdekli. És ha csak a pénzszerzés érdekel, akkor a lehető legtöbb embernek kell megfelelned. Ahhoz, hogy megfelelj, nem alkothatsz semmi ellentmondásosat, vagy olyat, ami túlmutat azon, amit mondasz. De persze legyen minél több kivétel.
Ezért kezdett el a színjátszás mellett producerként dolgozni?
Abszolút. Az egyik fő ok, amiért producer lettem és céget alapítottam, az az, hogy a platformomat arra akarom használni, hogy olyan történeteket erősítsek fel, amelyeket még nem mondtak el. A Tammy Fay szemei megfilmesítési jogait tíz évvel azelőtt vettem meg, hogy elkészítettem volna a filmet, hovatovább még azelőtt, hogy producer lettem volna. Ez 2012-ben vagy 2011-ben történt. Épp csak elkezdtem dolgozni az iparágban, és máris megvettem a jogokat. Itt is az igazságérzetem hajtott. A legtöbb ember talán nem tudja, az Egyesült Államokban Tammy Faye Bakker teleevangélista egy gazember volt. Rágalmazták. Lázadónak tűnt a gondolat, hogy olyan filmet készítsek, ami nem becsmérli és nem gúnyolja ki őt.
Karrierje során komoly eredményeket ért el producerként és színészként is. De ha rákeresünk a nevére a Google-ban, akkor a bejegyzések főleg arról szólnak, hogy milyen ruhában látható valamelyik vörös szőnyegen. Ez bosszantja, vagy elfogadja, mint a show-biz kikerülhetetlen részét?
Nincs bennem ilyen skrupulus. Úgy gondolom, tényleg zavarna, ha minden írás csak arról szólna, hogy hogyan nézek ki. De még nem olvastam olyan cikket, ami csak és kizárólag a külsőmről szólt volna. A többségük azokról a dolgokról is szól, hogy mennyire szókimondó vagyok és idéznek még a bulvárlapok is. Hovatovább, ahogyan és amennyire szeretem a művészetet, a festészetet, ugyanúgy szeretem a divatot is. A stílustrendeket is egyfajta hatalmi rendszernek tekintem. Ha valami csodálatosat viselek a vörös szőnyegen, lefotóznak. Utána ezt meglátják a neten, de a cikkre kattintva elolvashatják, hogy amit mondani akarok, az nagyon erős dolog. Ugyanígy, amikor a Salomén dolgoztam Al Pacinóval, a felkészülés során elolvastam Toni Bentley Sisters of Salome című könyvét, mely a női érzékiségről szólt. Arról, hogy a társadalomban évekig azt mondták a nőknek, hogy rejtsék el a szexualitásukat, a nemiségüket. Ám a valóság az, hogy mivel az egy nagyon erős dolog, akár veszélyes is lehet néhány ember számára.