Hodász András: Minél több pénzt kap az egyház épületfelújításokra, annál kevesebb energiája marad törődni a hívekkel

Katolikus papként sokat szerepelt a sajtóban és a közösségi médiában, majd saját maga kérte Erdő Péter bíborost, hogy mentse fel az egyházi szolgálat alól. Ezzel egy időben számolt be arról, hogy kamaszkorában egy pap szexuálisan zaklatta. Aztán coming outolt, nyilvánosan vállalta, hogy meleg. Most pedig új YouTube-csatornát indított Aeternum (Örökkévalóság) címmel, szeretne hozzájárulni az árkok betemetéséhez. Vallási vagy politikai árkokról van szó?

Mindenféle árokról. Úgy gondolom, ezek betemetéséhez az emberi hozzáállás megváltoztatására van szükség. Vissza kell mennünk odáig, hogy megtanulunk beszélgetni egymással, megtanuljuk meghallgatni a másikat, és csak utána következik az, hogy vallásról vagy politikáról vitatkozunk. Az Aeternum egyébként kifejezetten vallási csatorna, a spiritualitással foglalkozik, nem a politikával.

Hogyan lehet az árkokat betemetni egy olyan országban, ahol a hatalmon lévők tudatosan az árkok fenntartásán és mélyítésén dolgoznak?

Sokan szembesülnek azzal, milyen súlyos probléma, hogy árkok léteznek a társadalomban. Az elmúlt években arra jöttem rá, hogy már nem elegendő azt megmondani, ki a hibás. Mutogathatunk a hatalomra vagy bárkire, ez nem vezet sehova.

Ha a hatalom részéről nincs szándék az árkok betemetésére, akkor mit lehet tenni?

Az ő részükről nincs ilyen szándék, az én részemről azonban van. És azt érzem, tapasztalom, hogy nagyon sok ember részéről van. Lehet, naiv álmodozó vagyok, de szeretném megszólítani azokat, akiknek csak ez a kis motiváció kell ahhoz, hogy elkezdjék a saját életükben, családjukban, közösségükben azt a fajta kommunikációt, ami az árkok betemetéséhez vezet. Kölcsönös tisztelet kell, annak elfogadása, hogy nem gonosz ember, akinek más a véleménye.

Lett volna maradása a katolikus egyházban, ha nem kéri a felmentését?

Nehéz kérdés a „mi lett volna, ha”. Én is sokat gondolkodom rajta, minek kellett volna történnie ahhoz, hogy maradni tudjak az egyházban. Az sem teljesen fehér és fekete, hogy én kértem a felmentésemet. Inkább közös megegyezésről lehet beszélni. Az is biztos, hogy voltak olyan külső és belső mozzanatok, amelyek miatt nem tudtam maradni. Nekem is sokat kellett volna változnom, az egyháznak is.

Milyen az élete „kiugrott papként”?

Szerettem pap lenni, hiányzik. Most viszont azt a helyzetet kell tudnom kezelni, hogy nem pap vagyok, hanem egy belvárosi kávézóban dolgozom. Elvégeztem a baristaképzést. Ezt is szeretem csinálni, de közben hasznára akarok válni a társadalomnak. Ezért indítottam el az Aeternumot, ezért hoztuk létre egy barátommal az Elmondhatom Alapítványt – nemrég jegyezte be a bíróság –, amellyel az a célunk, hogy segítsünk a szexuális abúzus áldozatainak. Nagyot változott az életem, de a belső baráti köröm megmaradt, közöttük azok a paptársaim is, akik közel álltak hozzám. A lazább kötődésű ismerőseim udvarias távolságot tartanak velem. Természetesen olyanok is vannak, akik lemorzsolódtak. A papságból való kilépés kicsit olyan, mint a válás. Sok sebet, fájdalmat okoz.

Sikerült legyőznie a depresszióját?

Többé-kevésbé igen. A depresszióm nem kizárólag a papi hivatásomhoz kötődött, bár az kétségtelen, hogy a hivatásom sajátosságai nem segítették a gyógyulásomat. Most jobban tudok koncentrálni arra, hogy mentálisan is egészségesebb életet éljek.

Mások minél közelebb akarnak kerülni az egyházhoz, hogy megszabaduljanak a depressziójuktól. Önnél mintha pont fordított folyamat játszódna le.

Sokan szerintem inkább Istenhez akarnak közelebb kerülni. Istent és az egyházat ilyen értelemben külön kezelem.

A katolikus hitét megtartotta.

Isten jelenléte, az Istennel való kapcsolat jó hatással tud lenni a depresszióra és a mentális betegségekre, ha nem is gyógyul meg feltétlenül az ember az imádság hatására.

Személy szerint önnek könnyebb Istent keresnie az egyházon kívül?

Nem érzem úgy, hogy kívül lennék az egyházon. Hiszen katolikusnak vallom magam, eljárok szentmisére.

Akkor úgy kérdezem: milyen a viszonya az egyházhoz?

Eléggé ambivalens. Újra csak azt tudom mondani, kicsit olyan ez, mint a válás utáni állapot. Kavarognak bennem az érzések. Vannak dolgok, amiket szeretek az egyházban, és vannak dolgok, amik bosszantanak. Máskülönben ez régebben is így volt.

Mi az, ami a leginkább bosszantja?

Most éppen az, hogy a népszámlálási adatok szerint tíz év leforgása alatt 1 millió katolikus hívőt veszítettünk. Ezt nagyon súlyos problémának gondolom, miközben a hivatalos egyházi vezetés, úgy tűnik, nem tartja annak. Kiadtak egy közleményt, és annyi.

Mivel magyarázza a drasztikus csökkenést? Persze, a teljes képhez hozzátartozik, hogy a lakosság 40 százaléka nem válaszolt a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdésre.

Az is ijesztő adat, hogy 40 százalék nem válaszolt. Kutatandó kérdés, hogy miért nem. Velük mi van? A csökkenésnek sok oka lehet, ha felsorolnék tízet, akkor másvalaki biztosan másik tízet mondana. Szerintem arra kellene fókuszálni, hogy a papok, akik az emberekkel találkoznak, kiegyensúlyozottak legyenek lelkileg, sugározzon róluk az életszeretet és az empátia. Ha így lesz, akkor vonzani fogják a híveket, és egyre többen lesznek a templomokban.

Évtizedek óta hallani a papok túlterheltségéről, ami akkor is komoly akadálya a közösségszervezésnek, ha a lelkipásztor kellően rátermett.

Ez is egy szempont. Sok papnak arra megy el az energiája, amire nem kellene: felújításokra, építkezésekre, beruházásokra. Egy Amerikában megjelent könyv szerint minél több pénzt kap az egyház épületfelújításokra, annál kevesebb ideje, energiája marad törődni a hívekkel, az emberekkel, a közösségekkel. Magyarországon ugyanez a helyzet. Az is kérdés, hogy a papok mennyire vannak magukra hagyva a problémáikkal, mennyire biztosított számukra a megfelelő háttér. El kellene gondolkodni azon, mi az, amin tudunk változtatni, akár kommunikációban is.

A változásra való törekvés mennyire hatja át a magyarországi katolikus egyházat?

Középvezetői vagy alsóbb szinten igenis áthatja: papokra, hívekre, bizonyos egyházközségekre, hitoktatókra gondolok. A felsőbb szintek – mint minden szervezetben – az egyházban is nehézkesen működnek. Minél feljebb járunk, annál nehezebben jönnek a döntések.

A Publicus Intézet felmérése szerint az emberek 85 százaléka elfogadhatatlannak tartja, ha a papok nyíltan politizálnak a templomokban, és erről a kérdésről a kormánypárti szavazók háromnegyede is így vélekedik.

Nem vagyok meglepve, a felmérés eredményével én is egyetértek. Olyan megosztott politikai térben, amilyen Magyarországon van, abban a pillanatban, ha lehet tudni, hogy az egyház melyik politikai oldallal van szorosabb kapcsolatban, rögtön elveszítjük azokat, akik a másik oldalhoz érzik közel magukat.

A politikával való összefonódás mennyire mérgezi az egyház életét?

A kereszténység egyik legfontosabb értéke a hitelesség. Olyan történettel „házalunk”, amihez hozzá kell tenni a szavahihetőségünket. Ha azt mondom, hogy kettő meg kettő négy, mindenki be fogja látni, hogy igazam van, hiszen ez tudományosan igazolt tény. Ha azt mondom, hogy van Isten, ami nem egy empirikus állítás, akkor sok múlik azon, hogy mennyire vagyok hiteles. A túlzott politikai összefonódás éppen ezt a hitelességet veszélyezteti. Vissza kell szerezni az egyház hitelességét.

Milyen álláspontot képvisel az eutanáziáról zajló vitában, amit a gyógyíthatatlan beteg Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász indított el?

A katolikus egyház alapvetően nem tartja elfogadhatónak az eutanáziát. Ha kivesszük Istent a képből, akkor csak az embert és az emberi szenvedést látjuk. Ha Istent belevesszük ebbe a paradigmába, gondolkodásba, akkor látjuk azt is, aki az életet ajándékozza. Ez teszi nehézzé az állásfoglalást. Úgy kell empatikusnak lenni az emberi szenvedéssel, hogy közben ne felejtsük el: az életet Isten ajándékozza. Nagyon bonyolult és összetett helyzet. Meg kell néznünk, hogyan tudunk segíteni abban, hogy könnyebb legyen a szenvedés.

Karsai Dániel elmondta, hogyan…

Igen, úgy, hogy a parlament lehetővé teszi az eutanáziát. Ezt is el tudom fogadni. Hadd kanyarodjak vissza a párbeszédhez: le kell ülni, meg kell hallgatni egymást. Nagyon felnézek Dánielre, amiért ezt a harcot vívja.

Gyanítom, az ön mostani karácsonya egészen más lesz, mint azok a korábbiak, amelyeket papként töltött.

A papoknak a karácsony nagyon fárasztó dolog. Sok feladat van: a betlehemes összeállítása, a karácsonyi prédikáció, a karácsony napján lévő programok megszervezése, előtte pedig az adventi készülődés, amikor egy hónapon keresztül hajnali időpontban kell misézni. Papként, azt hiszem, sokkal magányosabb karácsonyozni, mint szerető családi körben, de annyira fáradtak voltunk, hogy ezen nem nagyon töprengtünk: amint lehetett, mentünk aludni. Most arra figyelek, hogy a karácsony békés legyen, és azokkal töltsem, akiket szeretek. Gondolnunk kell azonban azokra is, akiknek különösen nehéz ez az időszak, mert egyedül élnek, nincs kivel ünnepelniük. Az Aeternum utolsó videója, amellyel karácsony előtt jelentkezünk, a magányról szól. Ha valamit lehet mondani karácsonyi üzenetként, akkor arra biztatok mindenkit, hogy tegyük szebbé egymás karácsonyát. Vegyük észre, hogy kinek tudjuk szebbé tenni a karácsonyát.