Az ön esetében nem elcsépelt azzal kezdeni: hogyan van?
Köszönöm, remekül. És nem csupán azért, mert épp a Maldív-szigeteken vagyok.
Nyaral?
Mondhatom, visszajáró vendég vagyok. 96-ban jártam itt először, a pályafutásom végén egy évet játszottam itt, aztán a kétezres évek végén Temesvári Miklós hívására jöttem edzősködni. Bajnokságot, kupát és szuperkupát nyertünk, bejutottunk az ázsiai BL-be. Aztán elfogyott a tulaj pénze, és bár novemberig volt szerződésem, 2009 augusztusában a sors kegyelméből hazatértem.
A sors kegyelméből?
Mert ha nem térek haza, ma nem élek. Hiszek a sorsban, hiszem, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Addig sose voltam beteg. Maldívon az lettem.
Ott alakult ki a leukémiája?
Ez utólag derült ki. Fölhívott egy oknyomozó riporter csaj, hogy ismeri a történetemet, és elkezdett faggatni, hogy kapcsolatban voltam-e műfüves pályákkal. Mondtam neki, délután négykor tikkasztó hőségben, magas páratartalomban tartottam az edzéseket – műfüvön. Elmondta: volt Kaliforniában egy kapusedző, aki ugyancsak leukémiás lett, s később négy tanítványa is. Ez nem lehetett véletlen. Utánament a sztorinak, és kiderült, hogy a műfüvön használt gumigranulátum hő hatására bomlásnak indul, ebben dolgozni vérrákot okozhat. A kirobbant botrány után már tiltják ennek az anyagnak a használatát.
És mégis visszatér oda, ahol megbetegedett?
Amikor itt dolgoztam, többször kint volt velem Dóra lányom. Nagyon megszerette. Miután elvégezte az egyetemet pszichológia szakon, nem akart egy kórházban dolgozni, megkért, próbáljak már segíteni neki, hogy munkát kapjon a Maldív-szigeteken. Azt hittem, egyedül nem fog boldogulni, hamar visszatér Pestre, de nem így lett. Több mint tíz éve itt él, és most szombaton férjhez megy. Az esküvőjére érkeztünk.
Többszörös ünnepnapok ezek…
Pláne, hogy 2000. október 18. óta voltaképp minden napot annak élek meg. Akkor volt a csontvelő-transzplantációm. Az egyik nővérem jó donor volt számomra.
Ha már a sorsról beszélünk: sorsfordító pillanatként élte meg, amikor kiderült a betegsége?
Föl se fogtam. Azt se tudtam, mi történik velem. Mondom, soha nem voltam beteg. Hazajöttem, elmentem az öregfiúkba focizni, ott éreztem először, hogy valami nem stimmel. Nem vittek a lábaim. Kapart a torkom. Nem szoktam ilyet csinálni, de lejöttem a szünetben. Másnap elmentem a László-kórházba, gondoltam, ezer éve nem voltam orvosnál, ideje egy teljes kivizsgálásnak. Aztán az eredményeim alapján közölték velem: halálos beteg vagyok. Faggatóztam, hogy mégis, mondják már meg, százalékban mennyi az esélyem. Azt mondták, pár. Hát én megragadom, gondoltam. Azonnal elkezdtük a kemoterápiát, egy hétig ment belém, de nem használt. Ekkor egy új módszert javasoltak.Jelezték: mivel jó fizikai állapotban vagyok, talán kibírom. Kibírtam, igaz, földhöz vágott. Megtámadott egy gomba, szörnyen leépültem. Néha megcsillant a remény, aztán visszaestem. Nem maradt más, csak a transzplantáció. Hónapokat töltöttem karanténban.
Mi segítette át a legnehezebb pillanatokon?
Leginkább az, hogy mindig is nagyon pozitív szemléletű ember voltam. Temesvári Miklós mondogatja rólam, akivel Diósgyőrben is együtt dolgoztunk, egy nagyon nehéz időszakban, hogy Csöpi olyan, hogy ha ledobják a sivatagba, és balra oroszlánok várnak lesben, jobbra beduinok állnak támadásra várva, ő akkor is a jövőt tervezi. Persze voltak rettenetesen nehéz pillanatok. De egyfelől a legrosszabb gondolatokat próbáltam elhessegetni, másfelől meg úgy voltam vele: ha menni kell, hát hálával távozom. Csodálatos életem volt, beteljesült a gyerekkori vágyam, a Fradiban futballozhattam, a válogatott közelébe kerültem, világot láttam, fantasztikus élményekkel gazdagodtam. Úgy voltam, s mindmáig úgy vagyok a betegségemmel: annyi jót kaptam az életben, hogy át kellett essek ezen a próbatételen.
A halál közelsége, úgy tartják, értékesebbé teszi a létezést.
Én korábban is értékeltem. Viszont az biztos, hogy ma már egyáltalán nem törődöm azzal, mi történt a múltban. Azon már úgysem lehet változtatni.
És nem aggódom a jövő miatt sem. Megtanultam: bármikor, egyik pillanatról a másikra történhet olyasmi, ami fölött nincs hatalmunk. A jelenben élek, és igyekszem megélni mélyen a pillanatokat. Gyűjtöm az élményeket. Szeretek utazni, már szezon közben tervezem a párommal, hova megyünk legközelebb, de nemcsak nagy dolgokkal vagyok így, hanem például egy vacsorával, a naplementével.
Vagy a lánya esküvőjével.
Öt éve vannak együtt. Amikor nyáron Magyarországon jártak, még nem volt híre a házasságnak, most meg tessék, itt vagyunk.
Meddig maradnak?
A ceremónia másnapján Dóriék elmennek kettesben kikapcsolódni, addig mi átrepülünk Srí Lankára, majd visszatérve két napot még együtt töltünk. December 31-én utazunk haza.
Pedig a beszélgetésből úgy veszem ki: már most hazaért.
Annál is inkább, mert felemelő érzésekkel tölt el az is, hogy nemrégiben visszakerültem a Fradi-családba. Az U10-es csapatnál vagyok utánpótlásedző. És nem számítottam arra, hogy az 50-es éveimben megint szerelmes leszek. Pedig a sok megpróbáltatás után betoppant az életembe Alíz…
