Jobb, ha az ember kellő óvatossággal kezeli a memoárokat. Az elcsorgó idő elsodorja az emlékezetet, becsaphatja a legtisztességesebb szándékot is, akaratlanul is félrevezetve a kíváncsi utókort. Pedig a memoárok titka éppen abban van, hogy el tudják hitetni az olvasóval: az elbeszélt valóság jelenidejű. Ez adja a jelenlét izgalmát, a valóságformálás illuzióját, a lehetett volna másként, a „mi lett volna, ha…” szabadon engedett fantáziáját.
Lendvai Ildikónak, a szocialisták volt pártelnökének, egy ideje publicista pályatársnak e hasábokon, többszörös szerencséje volt: nem memoárt írt, hanem ”csak” leült beszélgetni Lakner Zoltán politológus-újságíróval, amivel lehetővé tette a visszakérdezés lehetőségét, amivel sikerült elkerülni a mellébeszélés látszatát is. Sőt: a kötet egészéről az az olvasó alapélménye, hogy maradéktalanul őszinte. Kritikus és önkritikus nemcsak saját magát és teljes politikai pályafutását tekintve, hanem a Magyar Szocialista Pártot tekintve is. Márpedig Lendvai és az MSZP negyvenéves története elválaszthatatlan egymástól. Érvényes ez a teljes magyar baloldalra is, főként, ha annak okát keressük: annyi sikeres év után, miért tart ott a párt, ahol, s miért nem tud mit kezdeni a Fidesszel, amely mellett bealudt. Ahogy Lakner sem érti: „Azt hiszem, ez az egyik dolog, amit a leginkább szeretnék megérteni: itt van ez a böhöm nagy párt, több mint kétmillió szavazóval, két megnyert parlamenti választással, és mégis állandóan retteg valamitől.” Aztán lassan megértjük, Gyurcsány Ferenc szerepét, a „rettegés” sokszor tudat alatti mozgató rugóit, valóságos és vélt okait, azt a belső dinamikát, amely a mába vezetett. Lendvai pedig világosan látja a maga szerepét és felelősségét ebben. Ahogy az őszödi beszéd kapcsán mondja: „Ennél sajnos több is történt: kompromittáltuk a progresszív politikai célokat. Sokak számára ezek is azonossá váltak a politikai hazugsággal. Nemcsak az MSZP támogatottságát, de a célok hitelességét sem tudtuk megvédeni. Azt pedig csak sokkal később értettem meg, hogy az őszödi beszéd a baloldalra mint érzelmi közösségre mért csapást, és elvette tőlünk a lehetőséget, hogy ne csak az emberek eszére, de a szívükre is hatni tudjunk. Érzelmileg elfordultak tőlünk, és az érveinkre sem volt többé kíváncsi senki.”
Lendvai interjúkötete olvasható egyfajta történelemkönyvként is. Mint írtuk, lebilincselő az őszintesége és kritikus-önkritikus hangja, amellyel a maga és pártja szerepét szemléli, tárgyalja. Ez teszi többé egy egyszerű memoárnál a mai történelemhamisító világban.
Arra pedig, hogy miért érdekli még mindig a közélet, azt mondja: „Nyilván továbbra is hajt a nyüzsgés, a fontoskodás, a szereplés vágya. Persze magamnak mindezt nemesebbé stilizálom: a részvétel, a jelenlét, a beleszólás, a cselekvés, a dolgok formálásának igényévé. Hogy ott legyek, ahol a fontos dolgok történnek, és valamennyire alakíthassam is őket. A világ legfontosabb története ma a progresszív oldalon, a nyitott világ híveinek körében, a baloldalon zajlik. Hogyan maradhatnék ki belőle?... A már börtönviselt, meghurcolt Déry Tibort nagyon óvta a felesége, Böbe. Féltette minden újabb közéleti aktivitástól, nyilvános véleménymondástól. Déry persze rosszul viselte ezt, véleményt akart mondani, beleszólni, amibe lehet. Egyik vitájuknál Böbe ráförmedt: „Mi vagy te, világfelelős?” Ha Déry felelt rá valamit, csak azt mondhatta: „Igen!” Én hasonlóan érzek. Különben is: mindenki világfelelős. Az is, aki engedi történni a dolgokat, anélkül hogy alakítani próbálná őket. Én szeretnék beleszólni, amíg csak van mit mondanom.”