1.
A hideg és kemény pléhfal, aminek hátamat támasztom csak úgy viselhető el, hogy oldalról társaim, belülről meg azoknak a jóembereknek a pálinkája melegít, akik megígérték, fizettünk érte persze, rendesen, de szóval megígérték, hogy elvisznek egy jobb világba, ahol nincs háború, de van munka, s azt ott még rendesen meg is fizetik. Fogalmam sincs, merre járunk, kanyarokat, fékezéseket, gyorsulásokat, kátyúkat észlelek a test- és olajszagú hideg sötétben. És csak ez a végtelennek tűnő zötykölődés. Aztán egyszer csak egy hirtelen döccenéssel megáll a kocsi. Csend. Kivágódik a furgon hátsó ajtaja, két símaszkos alak kiabál nekünk valamit ismeretlen, idegen nyelven. Kezükben fegyver, intenek vele, hogy szálljunk ki. Aztán a mi nyelvünkön is, vagy valami ahhoz hasonlón, de értjük, értem, a lényeg, hogy szaladnunk kell, amerre látunk, mert különben végünk. Szuroksötét éjszaka, ösztöneire támaszkodva lódul neki mindenki. Ki erre, ki arra. Bele a sötét idegenségbe. Hátra sem nézve szedem a lábam, ahogy bírom. Egyszer valamiben megbotlok, elhasalok, de gyorsan felugrok és futok tovább. De hova? Azt sem tudom, hol, melyik országban vagyunk. Embereket kell találni, akik majd segítenek, elbújtatnak, gondolom, csak menni innen, mielőtt golyót kapok a hátamba. Mögöttem csönd, nem hallok lépteket sem, a társaimét sem, ezek szerint ki-ki arra lódult, amerre az orra vitte. Hátranézni nem merek. Erőm fogyóban, de megkeményítem magam és folytatom. A sötétben mintha épületek körvonalai sejlenének. Igen, valamilyen település peremén lehetek, lassan elérem az első házakat. Késő éjszaka lehet, mert fény szinte sehonnan nem szűrődik ki. Aztán mégis! Az egyik lakóház ablakán át látható, hogy bent világítanak, tehát még nem alszanak. A kapukerítés alacsony, könnyen átlendülök rajta, noha jobb kezemet megsértem a faoszlopon. De lehet, hogy már az előbbi esés közben szereztem a sebet. Nem érzékeltem a fájdalmat most sem, csak az épület felkapcsolódó kinti lámpája fényében látom, hogy véres a tenyerem, sőt, ahogy kitapintom, a számat is felszakítottam. Alighanem azt is az iménti esés közben. Ott állok a bejárati ajtó előtt. Még most sem tudom, hogy a nyomomban vannak-e, vagy már letettek rólam. Sorsomra hagytak volna? Dörömbölni kezdek és kiabálok, hogy az isten szerelmére, segítsenek, engedjenek be. Belülről mocorgás. Valamit kiszólnak, számomra idegen nyelven. Nem értem. Megismétlem ismét, hogy segítsenek. Belülről újra csak azon az ismeretlen nyelven az ingerült, férfi és női hangok. Majd egy pillanatra csönd. Várok. Talán beengednek. Majd léptek zaja. Istenem, utolértek! Összeszedem minden erőmet és vállammal nekifeszülök az ajtónak. Bent inkább biztonságban leszek. Az ajtó enged, kivágódik, belépek, előttem egy nő fekszik a földön hanyatt, véres arccal. Istenem, én tettem? Továbbrohanok, be a lakásba. Kivilágított helyiség, az egyik sarokban L-alakú ülőgarnitúra, középen alacsony, kerek asztal, rajta italos palackok, poharak. Mindenütt sok könyv. Közben hallom, hogy kintről már be is jöttek utánam. Fölkapok egy borosüveget, közben egy pohár összetörik, a hátamat védve szembefordulok velük. Egy férfi és egy nő jelenik meg, és a földön fekvő is föláll, társul hozzájuk. Valamit kiabálnak. Nem értem. Mondom nekik én is, hogy bajban vagyok, segítségre szorulok. De ők sem értenek. Letérdelek, keresztet vetek, hogy lássák, nincsenek rossz szándékaim. A férfi közeledik felém, nem tudom, mit akar, s noha nincs nála fegyver, megijedek, fölpattanok és magasba emelem a borosüveget. Tartalma végigfolyik a karomon. Megtorpan, visszalép. Mond valamit, amiből csak annyit értek, hogy polícia. Hát ez az, én is ezt akarom: milícia! Az egyik nő, nem a sebesült, hanem a másik, a kintről jövő, az ablakpárkányon lévő mobiltelefon után nyúl, de megelőzőm. Hívom a rendőrséget. 101, igen 101, mindjárt elmondom, mi a probléma, s majd segítenek. Ennél a helyzetnél az is jobb, ha becsuknak. Közben a férfi elrohan. Tárcsázok, s már mondom is, hogy siessenek, mert lehet, hogy rövidesen halottak lesznek itt. A véres arcú nő felsikít. Mond valamit, de nem értem. Aztán megjelenik egy nagydarab ember, vastag bottal a kezében, rám kiált valamit, talán, hogy mit keresek itt, de nem várja meg a válaszomat, már üti is a kezemet, majd a hátamat, kilökdös a házból, ki az utcára, ahol még egy nagyot taszít rajtam. Futok tovább, a sötét éjszakába… Néhány házzal odébb megállok, próbálok bemenni, de onnan is elhajtanak. Kutya és a gazdája. Tovább a sötétbe, a hideg idegenbe, a semmibe…
2.
Barátnőmmel a nappaliban beszélgetünk, s éppen mondom, hogy elszaladt az idő, lassan fél kettőre jár, de hát ráérünk, reggel addig alszunk, amíg jólesik, trécseljünk csak. S öntök még a poharainkba abból a finom tokajiból, amikor agresszív ajtódörömbölést, és artikulátlan üvöltözést hallok a bejárat felől. Odamegyek, kinézek az ajtó felső részének matt üvegablakán. Az utcai világítás nem működik, csak a mi bejárati ajtónk fölötti fényben látok elmosódva egy férfialakot, akiről első pillanatban azt hiszem, hogy az egyik falubéli barátunk. Viszont ismeretlen nyelven ordibál valamit, brutálisan döngeti az ajtót. Ő nem lehet. Beszaladok a szomszédos szobába, ahol férjem már alszik, felverem, hogy azonnal jöjjön, valaki erőszakosan be akar hozzánk hatolni. Kiugrik az ágyból, álmos, ijedt arccal, pizsamában, mezítláb odajön az ajtóhoz, a mi nyelvünkön kiszól a férfinak, hogy ki vagy, mit akarsz, de hát nyilván nem érti, csak fújja a magáét, amit viszont mi nem értünk. Férjem szerint talán a kutyától van megijedve. Az lehet! Van egy nagy, fekete labradori és német juhász keverékünk, szelíd ugyan, de az idegenek szoktak tőle félni. J., a férjem mondja, hogy hátulról, a konyhán keresztül kimegy az udvarra, bezárja Nelsont, majd előremegy megnézni, hogy ki az az illető és voltaképpen mit akar. Vele tartok. Rohanunk ki, férjem zárja a kutyaketrecet, én már közben előbb érek a bejárati ajtóhoz, ami tárva nyitva, M. ott áll véres arccal. Megütötte, sikítok fel, de addigra már a férjem is odaér, felkiált, hogy hát miért nyitotta ki az ajtót?! Bemegyünk a lakásba, közben M. elhaló hangon magyarázkodik, hogy nem nyitotta ő ki, rátörte az idegen. Egy véres arcú férfi áll a nappaliban, kezében a borosüveg nyakát szorongatja, s valamit hadarva mond, számunkra ismeretlen nyelven. Férjem, akin látom, hogy nagyon meg van ijedve, rákiált, hogy mit akarsz itt, ki vagy? Ekkor az idegen letérdel, gyorsan keresztet vet. Férjem tesz egy lépést felé, amire az fölugrik, és a magasba emeli a borosüveget, aminek tartalma végigfolyik a karján. Az a finom tokaji! Férjem megtorpan, visszalép. Fenyegetésként mondja neki, ha azonnal nem megy el, hívjuk a rendőrséget. Polícia. Erre mintha az idegen is megkönnyebbülne, s ő is megismétli: milícia! Közben meglátom a mobilomat az idegen háta mögött, kissé oldalt, az ablakpárkányon. Nyúlok érte, de észreveszi és megelőz. Bepötyögtet valamilyen számokat, s beszélni kezd valakivel. Időközben a férjem kiszalad a házból, s alig fejezi be az idegen a beszédét, kisvártatva megjelenik a szomszéd T. társaságában. Aki egy tagbaszakadt, határozott fellépésű fazon. Rákiált, hogy mit keresel te itt, azonnal takarodj, s mindennek a kezében lévő sodrófával nyomatékot is ad. Az idegen meghátrál, a borosüveget elejti, majd, miközben a hátára is kap néhány ütést, hagyja magát kituszkolni az utcára. Ott T. még egy nagyot lök rajta, majd a kései, nem várt vendég elszalad a sötétbe…
3.
Feleségem sikoltásszerű hangjára ébredek, hogy keljek azonnal, mert valaki be akar hozzánk erőszakkal jönni. Abban a pillanatban már hallom a szörnyű, durva dörömbölést a bejárati ajtón és valami artikulálatlan üvöltést. A legjobb álomból felriasztott kótyagos fejjel az ajtóhoz támolygok, kinézek a kis felső ablakon, de nem tudom azonosítani az alakot. Annál is inkább, mert számomra ismeretlen nyelven, hosszan elnyújtott, könyörgő tónusban ismételget valamit. Inkább érzem, mint tudom, hogy nagyon meg van ijedve. S ekkor eszembe jut Nelson, a nagy fekete kutyánk, aki ugyan jámbor a végtelenségig, de az idegenek félni szoktak tőle. Lehet, hogy tőle van ennyire megrémülve. Mondom feleségemnek, hogy kimegyek a hátsó, udvar felőli ajtón, bezárom a kutyát a ketrecébe, s majd kinn a bejárati ajtó előtt szemrevételezem ezt a kései és hívatlan látogatót, hogy vajon mit akar. Indulok, de feleségem velem tart, s amikorra bezárom a ketrec ajtaját, akkor ő már a bejárati ajtónál jár, s hallom sikolyát: megütötte M.-et! Szaladok előre, ott áll M. az ajtóban, véres arccal, miért nyitottad ki, kiáltom, s rohanok tovább, közben hallom, hogy ő nem, hiszen rátörte az az idegen, aki már ott áll a nappaliban, véres arccal, kezében az asztalunkról fölkapott borosüveg nyakát szorongatva, s valami érthetetlen nyelven hadarja mindig ugyanazt. Csak mit? Kérdem tőle, ki vagy, mit akarsz, de hát a mi nyelvünkön nyilván nem értheti. Ekkor hirtelen letérdel, gyorsan keresztet vet, és megint mond valamit, könyörgőre fogott hangon. Teszek felé egy lépést, amire fölugrik, és a magasba emeli a borosüveget, aminek tartalma végigfolyik a karján. Megijedek, megtorpanok, visszalépek. Inkább nem megyek a közelébe, mert elképzelem, hogy azt az üveget hozzám is vághatja. Hirtelen nem is tudom eldönteni, mi lenne a jobb vagy rosszabb: ha engem talál el vele, vagy a hátam mögötti üveges könyvszekrénybe vágja. Inkább nem mozdulok. Fenyegetésként mondom neki, noha nem akarom, de kiabálva, hogy hívjuk a rendőrséget. Polícia. Erre mintha megkönnyebbülne, s ő is megismétli: milícia! Közben a feleségem az idegen háta mögött, kissé oldalt, az ablakpárkányon heverő mobilja után nyúl, de az észreveszi és megelőzi. Bepötyögtet valamilyen számokat, s beszélni kezd valakivel. Ekkor kirohanok és a szomszédban T. ablakpárkányát megzörgetve segítséget kérek tőle. Már felébredt a nagy ricsajra, jön is azonnal, kezében egy közepes méretű sodrófával, amit én préselt papírhengernek gondolok. A házba lépve határozottan rákiált az idegenre, hogy mit keresel te itt, azonnal takarodj. Hogy mondandójának súlyt adjon, ráhúz a sodrófával néhányszor a jövevény karjára, aki leejti a borosüveget, majd megszeppenve meghátrál. Miután a hátára is kap néhány ütést, hagyja magát kilökdösni az utcára. Ott T. még egy nagyot taszít rajta, majd az idegen eltűnik az éjszakában…
4.
Barátnőmet meglátogatva, azzal, hogy nála is alszom, hosszan, az éjszakába nyúlóan beszélgetünk, amikor valamilyen zajokat észlelünk a bejárati ajtó felől. Jobb fülemre nem jól hallok, úgyhogy nekem lehet, hogy nem is lenne feltűnő, de I. felugrik és az ajtóhoz rohan, majd rövidesen a férje, J. szobájába, hogy felébressze. Akkor már én is közelebb megyek, s hallom, hogy valaki dörömböl az ajtón, és érthetetlen, artikulálatlan szavakat hajtogat. J. kijön, próbál vele szót érteni, majd ő is, és I. is lerohannak a konyhába, csak sejtem, azért, hogy a hátsó kijáraton keresztül, kívülről közelítsék meg a látogatót. Közelebb megyek az ajtóhoz, s kissé fölágaskodom, hogy ki tudjak lesni a felső üvegablakon. Odanyomom az arcom is, hogy jobban lássak, amikor egy hatalmas ütést érzek, s már csak arra ocsúdom, hogy hanyatt fekszem az előszobában, ajkam vérzik, látom, hogy ajtó nyitva, valaki berohan a házba, én is gyorsan fölugrok, s már meg is jelenik I., aki felsikít, hogy megütött a betolakodó. Akkorra J. is ott terem, idegesen mondja, hogy miért kellett azt az ajtót kinyitni, mire én mondom, hogy dehogyis nyitottam, egyszerűen rám törte, de akkorra már a nappaliban vannak. Az idegen ott áll, háttal az ablaknak, véres arccal, kezében az asztalról fölkapott borosüveg nyakát szorongatva, s valami érthetetlen nyelven hadarja mindig ugyanazt. J. kérdi tőle, ki vagy, mit akarsz, de hát a mi nyelvünkön, nyilván nem értheti. A betolakodó ekkor hirtelen letérdel, gyorsan keresztet vet, és megint mond valamit, könyörgőre fogott hangon. J. tesz felé egy bátortalan lépést, amire az fölugrik, és magasba emeli a borosüveget, aminek tartalma végigfolyik a karján. J. nyilván megijed, megtorpan, visszalép. Fenyegetésként mondjuk neki, hogy hívjuk a rendőrséget. Polícia. Milícia, teszem hozzá. Erre mintha megkönnyebbülne, s ő is megismétli: milícia! Közben I. az idegen háta mögött, kissé oldalt, az ablakpárkányon heverő mobilja után nyúl, de az észreveszi és megelőzi. Felkapja és bepötyögtet valamilyen számokat, majd beszélni kezd valakivel. Nagyjából értem, segítséget kér a rendőrségtől, mert hogy itt halottak vannak. Úristen, borzadok el, azt hiszem, fel is sikoltok, hiszen itt mindenki él, csak nem bennünket tart potenciális hullának? Közben J. elrohan, majd kisvártatva egy nagydarab, magabiztos fellépésű férfival tér vissza, kezében valamilyen ütleggel. A nappaliba lépve határozottan rákiált az idegenre: mit keresel te itt, azonnal takarodj! Hogy mondandójának nyomósabb hitelt adjon, az ütleggel rásóz néhányszor a jövevény karjára, aki leejti a borosüveget, majd megszeppenve meghátrál. Miután a hátára is kap néhány ütést, hagyja magát kituszkolni az utcára… Közben észreveszem, hogy berepedt a szám, egyik fogam letörött és szörnyen sajognak a nyakcsigolyáim…
5.
Jó ebben a meleg cellában…
6.
A következő éjszakák csöndjében felsejlő neszek félelmetessége. A képzeletben megmozdulnak a képek, s nem lehet őket onnan elhessegetni… A bezárt ajtók beteges ellenőrzése, hogy valóban be vannak-e, s ha igen, jól vannak-e bezárva? Kinn síri csönd. Aludni kéne. De akkor valami apró zörej felriaszt. Fél kettő… Kinézek az ablakon. Kinn béke és nyugalom…
