Nem tudom, másoknál mi a módi, de minket karácsonykor elkap a társasjáték-láz. Előkerülnek a szekrény mélyéről vagy tetejéről a bevált régiek, a Catan telepeseitől a Gazdálkodj okosan-ig, amelynek felújított változatában, talán a készítők álmait és vágyait tükrözve, már nem ropogós forintokban, hanem euróban gyűjtjük a lakásra valót. Ez utóbbinak az ára szerencsére nem tükrözi a valós állapotokat, hiszen mindössze harmincezer euróba kerül – ha tükrözné, egész karácsony alatt játszhatnánk, mintegy az életre nevelve a lurkókat a vég nélküli spórlással.
Természetesen az újakat is azonnal kipróbáljuk, alig kerül le róluk cafatokban a csomagolópapír, máris a használati utasítást böngészem, amely a legékesebb hivatali nyelven, mintha csak száraz kenyérhéjat majszolnék, magyarázza a teendőket. (Vajon van ilyen foglalkozás? Útmutatás-író? És csak olyanokat vesznek fel, akiknek írói pályája végleg kisiklott, vagy olyanokat, akik meg sem merték próbálni? Az előbbiekre tippelek, akik így, ezzel a nyelvvel állnak bosszút az olvasókon.)
Idén egy generációkat átfogó társas tűnt a legokosabb választásnak. A lényege, hogy a nagyszülők az apákkal és anyákkal karöltve régmúlt történeteteket mesélnek (egészen felháborító, hogy minden, ami otthonosan ismerős, már retrónak számít) különféle kártyákon megadott témák segítségével, majd különböző kérdésekre kell jól válaszolni az elmondott sztori kapcsán, hogy a játékos pontokat gyűjtsön. Tudom, az olvasó most úgy képzeli, hogy én, aki a sztorizásból élek, vittem el a pálmát, de ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Mert ahogy a humorista sem viccelődik otthon, ha kell, ha nem, úgy nekem se nagyon jutott eszembe semmi, vagy ami igen, az megfoghatatlanul gomolygott elő. A régi ötszázasok kapcsán például az az érzés, amikor először vehettem forintot a kezembe 12-13 évesen a nyolcvanas években. A szürkéskék, komor lejek után ez a nagyvilág csalóka és színes illúzióját jelentette, azt a bizsergetős érzést, hogy ezzel tényleg lehet valamit venni a boltokban. Ráadásul olyat, amit valóban szeretne az ember, és nem csupán azt, ami momentán van. A játék célja épp az lenne, hogy amolyan magántörténelmet adjunk át a gyereknek, de bizonyos dolgokat egyszerűen képtelenség átadni az eurókon felnövő, a bőség és pazarlás ezernyi árnyalatával szembesülő generációnak. A „van” után mindig megmosolyogtató a „nincs” tapasztalatairól mesélni, mintha az egész kommunizmusba csomagolt gyermekkor csak egy elrontott játék lett volna.
Annál nagyobb küzdelmet hozott azonban a Szó Csata. Ez már nem a Scrabble kényelmes és megfoghatóan tárgyias világa. Pedig ebben Kazinczyékat lepipálva alkottunk újabb és újabb magyar szavakat a táblánkon maradt betűkből, és győzködtük társainkat azok érvényességéről. Én például a „tyumcsak” és a „lyetény” szavakat próbáltam kínomban meghonosítani (mindig a „ty” és a „ly” ragadt be a táblámon), előbbi a vitát a maga részéről végképp lezáró fél indulatszavát jelentette volna, utóbbi a legénykedést még épp csak elkezdő fiatal fiút a csitri mintájára.
Ebben az új verzióban viszont nincsenek ide-oda pakolható betűk, a szoftver teszi fel a kérdéseket egy túl vidám férfi hangján, és tizenkét másodpercünk van válaszolni. Minél gyorsabban nyomjuk meg a gombot, annál több pontot gyűjthetünk. Például ilyenekkel: „Valami, ami félelmetes, és a kezdőbetűje, S, mint Sándor”. És így tovább. A játék pikantériája, hogy a választ a többiek bírálják el, s ha nem találják elég meggyőzőnek, akkor hozzájuk kerülnek a pontok. Így szavaztuk le Duska megfejtését aki a Z betűs puhaságra a zebrát adta meg (puha, mint a zebra), anyámmal pedig hosszan veszekedtünk, hogy az N betűs sárga dologra a narancs nem elfogadható, mert az narancssárga (nagy különbség!), mint ahogy a női táskában található R betűs tárgyra nem fogadták el a ridikült, mert az egy másik, kisebb táska. Innen is látszik, hogy soha nem nyúltak bele a nejem táskájába, amely amolyan matrjoska babaként működik, hiszen külön kistáskák rejtik az igazolványokat vagy a szépítőszereket, amelyek további kis táskácskákra oszlanak. Szinte már filozófiai vitát szült, hogy a „Valami, ami nélkül nem lehet élni, és amelynek a kezdőbetűje: Cs” kérdésre, nem fogadták el a csókot, mint megfejtést, mondván, hogy anélkül lehet élni, csak nem érdemes. Lehet, hogy én vagyok túl romantikus, de hamarabb mondanék le a vesémről, mint a csókról, mondtam dühösen a pontokra hajtva.
Viszont az internet segítségével megtudtuk, hogy a ragadós, mint a csiga, nem is annyira pontatlan (Duska válasza, miközben én amellett kardoskodtam, hogy a csiga inkább nyálkás), hiszen már a gyógyászatban is használják: sebészeti ragasztót állítanak elő a meztelencsiga egyik fajtájából. És azóta sem hagy nyugodni a kérdés, hogy mi lehet a hálószobában, ami Z-vel kezdődik. Zágy? Zőnyeg? (Éjjeli)zekrény? A tizenkét másodperc már rég lejárt, és még mindig bennem zakatol a kérdés. Még szerencse, hogy kaptam egy csókot a nejemtől lefekvés előtt, hogy el tudjam engedni. Én viszont nem adtam senkinek: tanuljanak meg nélküle élni!
