Leköszönőben a régi világ képviselői. Érzik, sőt már-már tudják a vesztüket. De nem akarnak beletörődni, miközben nem tehetnek mást. Ezért aztán egy sírva-vigadós, nagyszabású István napi házibulin, bálon igyekeznek magukból kitombolni, kitáncolni, kidühöngeni, kiveszekedni, alkoholba fojtani a feszültséget. Hangosak, tombolnak, hajba kapnak, egymásnak esnek, és anekdotáznak végkimerülésig, hogy megpróbálják elterelni a figyelmüket a lényegről, arról, hogy annak a dzsentri, úri, megmerevedetten konzerválódott osztálynak, amely megfenekletten fejlődésképtelen, köldöknézően és visszahúzóan a saját dugájába dől, bármit is tesznek, befellegzett.
A Weöres Sándor Színház művészei kiválóan érzékeltetik, hogy Tóth Réka Ágnes adaptálásában, Móricz Zsigmond regényének látlelete fájdalmasan és ugyanakkor humorral telien tűpontos. Figurái még ficánkolnak, mint a hálóba került halak, vergődnek, rángatóznak, de bármit is csinálnak, tudható, hogy már esélyük sincs. Ám azért összezsúfolódva is még próbálkoznak, dobálják magukat, akár egymásnak is sebeket okoznak, ám nyilvánvaló, hogy nincs tovább. Túlmozgásos jeleneteket produkálnak ott, ahol számukra már nincs mozgástér.
Remek szituáció ez az úgynevezett fizikai színház „atyamesterének”, Horváth Csabának. Kapásból indokolt, hogy miért icereg-ficereg, túlmozog, nyughatatlanul téblábol, nem fér a bőrébe a szó negatív értelmében, elkeseredésében majd kiugrik abból, miért ugrabugrál, táncol nyughatatlanul, akár vitustáncszerűen, hajt végre groteszk mozdulatokat, beleértve akár az akrobatikus kunsztokat is, a szereplők zöme. Lehetne persze, bármennyire is groteszkbe hajlik, alapjában véve realisztikusan játszani Móriczot. Rusznyák Gábor tulajdonképpen ezt tette, amikor a Miskolci Nemzeti Színházban felejthetetlen produkciót rendezett belőle. Abban inkább középpontba került a szöveg, az elvaduló szóváltások, az ezekkel együtt járó lerészegedés, a véget érni nem akaró, disznó módra való evés, és persze, ahogy a szombathelyi előadásban is, a tömegjelenetek bravúros kidolgozottsága, úgy, hogy közben mindenki remek karakter. Hiszen tulajdonképpen nincs főszereplő, egy egész társadalmi rend járja haláltáncát, abból villannak ki, majd olvadnak bele vissza különböző karakterek. Szombathelyen is elsőrangúak a tömegjelenetek, olyanok, mintha a tablóképek megelevenednének, és perpetuum mobile módjára örökké mozognának. Mint amikor valaki idegességében ülve is egyfolytában rángatja a lábát, a szereplőknek szinte állandóan mozgáskényszerük van. Idegzsábák. Bár egyikük csökönyösen kivétel.
A házigazda, Doby István, jószágigazgató, aki itt tudja meg, hogy a fiatal gróf eladta a feje fölül a birtokot, s hamarosan takarodnia kell az egész pereputtyával együtt. Szerémi Zoltán eljátssza, hogy ekkor kővé dermed. Leül egy székre és maga elé bámul, csaknem moccanatlan. Feldolgozhatatlan számára, amit hallott. A semmibe réved, nem lát ki a fejéből. Megtörtént a számára elképzelhetetlen, a látókörén kívüli, az egzisztenciáját romba döntő, az őt lenullázó. Amiben a bálon megjelenő díszes társaság minden tagja érintett valamilyen módon, ezért bolydul fel, mint a méhkas. Doby felesége, Bálint Éva megformálásában, viszont buzgólkodva tüsténkedik, ahogy belefér, fogadja a vendégeket, iparkodik szóval tartani őket. A leghangosabb, legbeszédesebb, jóformán be nem álló szájú közöttük a zsidó Pogány Imre, aki lánykérőbe jött a házhoz. Kinézik, mert idegennek tartják a származása miatt, de gazdag, ezért jó partinak számít a nem egészen szeplőtelen Annuskának, akiről Mari Dorottya megmutatja, hogy ő is megéri a pénzét, de közben kiszolgáltatott is. Pogány pedig asszimilálódni akar, vágyik rá, hogy a jobb körök is befogadják, s tán nem is veszi észre, hogy azok, akik közé tartozni szeretne, hamarosan már nem számítanak az elit részének. Ráadásul majd az is kiderül, hogy az ifjú gróf rábízza az uradalmat, ezért aztán befejezésül abszolút nem kívánatossá válik, kiebrudalják a házból. Bár ettől függetlenül bele van pistulva Annuskába, aki kellőképpen kacér is a csábításhoz.
„Hullámzik”, szájal, nyughatatlankodik, elterelő „hadműveletként” váltig anekdotázik a vendégsereg. A próza alatt is gyakran lüktet a zene, éreztetve, hogy nincs megállás, állandó a pörgés, ami olykor érdekes, kifejező, abszurd mozdulatsorokba, különböző táncokba torkollik, végül annyira bevaduló néptáncba, hogy az jóformán elsöpör mindent. A zenekar tagjai, Némedi Árpád, Keller-Dénes Emőke, Keller Dániel csúcsra járatják magukat, és olykor színészként is belépnek a játéktérbe. A nők vissza-visszatérően, akár kórusban szapulják a férfiakat. A férfiak pedig pocskondiázzák a nőket. Hűséget várnak a házasságban tőlük, de úgy vélik, számukra szabad marad a „vadászat” a szebbik nem körében, és a feleségük állandóan ellenőrizni akarja őket, béklyót akar rájuk kötni. A nők szerint viszont nem törődnek velük a férjeik, piálnak, hűtlenek, elviselhetetlenek. Örök ellentét. Házsártosságra, morgolódásra, zsörtölődésre, rosszkedvre való ok. No meg persze ebben az előadásban túlmozgásra. A túlmozgásból kimarad Kádár István legátus, Antal D. Csaba megformálásában, aki nem tagja a kompániának, kívülről jött, nem győz csodálkozni, időnként csaknem annyira lemerevedik, mint Doby István.
Külön-külön ecsetelni kellene a nagyszerű figurákat teremtő, együtt lélegző, bámulatos intenzitással játszó valamennyi színész alakítását, de a marcona terjedelem ezt nem teszi lehetővé. Az említetteken kívül le a kalappal Nagy-Bakonyi Boglárka, Hajdu Péter István, Fehér László, Gyulay-Zékány István, Csonka Szilvia, Balogh János, Widder Kristóf, Nagy Cili, Herman Flóra, Horkay Barnabás, Szabó Tibor, Németh Judit odaadása, tehetsége, alakítása előtt. Kiss-Benedek Kristóf, Kalászi Zoltán főleg olyan mozgatható díszleteket terveztek, amelyek plusz játéklehetőséget is adnak a színészeknek, olykor már-már partnerekké válnak. Benedek Mari jelmeztervezőként ruhákkal is képes érzékeltetni, hogy ezek az emberek hazudnak, a külsejükkel is mást akarnak mutatni, mint akik valójában.
Ritka öröm ilyen elementáris, zsigerekbe ható, tragikus és komikus, széles érzelmi amplitúdójú, hatalmas kedvvel játszott örömszínházat látni, ami amúgy arról regél, hogy nincs túl sok okunk az örömre.
