Létszámellenőrzés következik. Tegye fel a kezét az a gyerekes, unokás család, ahol karácsonykor nem kellett újra megnézni a Reszkessetek, betörők! valamelyik részét. Ne csaljanak, nem igaz, hogy csak a kicsik kedvéért, a felnőtt korosztály is megáll a gyerek széke mögött, aztán ott ragad. Közben a bejgli odaég, a karácsonyfa tetejéről leesik a csúcsdísz (mondtam, hogy ne azt a törékenyt tedd fel!), a kutya lelopja a fáról a szaloncukrot. Nem számít. A lényeg, hogy a betörők közmegelégedésre reszketnek, a rosszak végre alulmaradnak. Nem is kell hozzá tömegmegmozdulás, egyetlen gyerek győzi le őket csellel, humorral, kifogyhatatlan ötleteivel. Egy nyolcéves Dávid a kis Kevin képében megtanítja kesztyűbe dudálni a rabló Góliátokat.
A sorozat mindenütt népszerű (három évtizedig tartotta a legnagyobb bevételt hozó karácsonyi film csúcsát), de nálunk különösen. A nemzetközi sikernél is jobban, valahogy úgy, mint a Piedone-filmek. Amelyekben szintén annak örültünk, hogy ki lehet nevetni a gonoszokat, hiába vannak sokan, a felszabadító humor megmutatja, milyen balfékek valójában. Jól ráéreztek az igényre a fordítók, amikor az eredeti amerikai cím (Egyedül otthon) helyett a betörőreszkettető címet adták a produkciónak.
Mert erre vágyunk. Hogy egyszer azok is felsüljenek, akik meg akarják szerezni, ami a miénk. Amiért nem ők dolgoztak meg, legyen az anyagi, szellemi vagy erkölcsi tulajdon, pénz, jog, esély, méltóság, önálló gondolat, nem általuk kontrollált közösség. Azt szeretnénk látni, hogy nem kell félni tőlük, belenyugodni, hogy mindent megtehetnek, hanem kinevethetjük telhetetlenségüket, piti bosszúterveiket, az önhittségük felsülését. Azt, hogy nem olyan okosak, amilyennek hiszik magukat.
Hajlamosak vagyunk valami ilyesmit várni az ellenzéktől is. Noha mi legyőzhetetlennek látjuk a túlerőt, de ők azért találjanak ki valamit. Ha egyszer egy nyolcévesnek sikerült!
Legyen valami ötletük, megoldóképletük, hogy mi, az legyen az ő dolguk. Ahogy Kevin, tegyék jegessé a lépcsőt, hogy elcsússzanak rajta, akik a javainkra törnek. Mint a filmben, forrósítsák fel a kilincset, hogy megégessék magukat, akik odanyúlnak, ahova nem kellene. Ígérjük, majd tapsolunk, ha sikerül. Addig nem érünk rá, hát nem látják, hogy éppen filmet nézünk?
Ha volna egy Kevin-párt, nagy népszerűséget jósolnék neki. Kevint talán miniszterelnök-jelöltnek is megválasztanánk. Ő olyan, aki egyedül, helyettünk is megoldja. Ha nem, akkor legalább megnevettet. Talán ilyesminek köszönhető a Kétfarkúak sikere is. Megviccelik a hatalmat, végre lehet egy kicsit nevetni rajtuk. Csak kicsit, csak átmenetileg, de ez is valami. Öt perc szünet a levertségben. A színpadon zajlik a tragédia, de két felvonás között a közönség majszolhat egy kis sós perecet.
Kevinünk nincs, betörők annál inkább. Úgy kezdték, hogy betörtek a magánnyugdíjpénztárakba; a betörés azóta folyamatos, ahogy a filmsorozat is sokrészes. De a mieink az istennek se reszketnek. Egyre magabiztosabbak. Ők nem csúsznak el a jeges lépcsőn, simán besétálnak a parlamentbe. Nem égeti kezüket a kilincs, betörtek az önkormányzatokba, az egyetemekre, magukhoz vették a vagyont, a hatásköröket, az autonómiát. Lenyúlták az uniós támogatások jó részét, behatoltak az iskolákba, túszul ejtették a tanárokat, legutóbb a művészettörténet tantárgyat lopták ki.
Ahová bejutnak, randalíroznak, feltúrják a berendezést, kiforgatnak minden fiókot, keresik, mit vihetnének még. Ez történik a gazdaságban, felforgatták a versenyszabályokat, elzabráltak földet, trafikot, kaszinót, autópályát.
A Balatont és a Velencei-tavat. Nem véletlenül hívják a filmsorozat első részében a rablók „vizes banditáknak” magukat. De egyszerre dolgoznak vízen-szárazföldön-levegőben, most a mi pénzünkön épp repülőteret szereznek.
Rátörték az ajtót a könyvesboltokra és a múzeumokra. Bemásznának az ablakon a magánéletünkbe, lehallgathatnak Pegasusszal, vizsgálhatnak szuverenitásvédelmi hivatallal. Lassan betörnek a fejünkbe is, szemünkön-fülünkön át sulykolja belénk a médiájuk, hogy a betörők közérdekből cselekednek. Megvédenek minket, ha kell, magunktól is. Náluk jobb helyen van az életünk, a szabadságunk, a pénzünk.
Van, amikor álkulcsot használnak, a Mi Hazánk segítségét veszik igénybe a választási törvénynél, egyebeknél. Máskor maguk döntik be az ajtót, nem vacakolnak bonyolult eszközökkel. Simán hoznak betörővédő törvényt, nemzetstratégiai érdeknek nyilvánítják a rablást. Kihirdetnek valamilyen rendkívüli állapotot (ürügynek bármi jó), amelyben kormányhatáskörré válik a betörések központosítása.
Néha ők is civódnak, mint a film banditái. Be-betörnek egymáshoz is.
Újabban Nagy Márton szerzett ezt-azt a cimboráitól: legutóbb a honvédelmi minisztertől az ún. „védelmi stratégia” (értsd: milliárdos katonai beszerzések) területét, Szijjártótól az űrkutatást, a világűrt, úgy, ahogy van.
Reszkessetek, bolygók, csillagok. Még a fekete lyuk sem lehet biztonságban. Mert nálunk nem a betörők reszketnek.
Kevin, nincs kedved az új évben kicsit korrepetálni minket?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.